Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - TALLÓZÓ - Láng Gusztáv: Mérföldkő-e Ady költészete?
TALLÓZÓ így lesz Adyból „19. századi költő”, „posztromantikus” vagy olyan szimbolista, aki, sajnos, nem Mallarmétől tanult, hanem Baudelaire-től és Verlaine-től. (Feledve az intertextualitás alapelvét, mely szerint nem az a meghatározó, hogy honnan származik az „újra-hasznosított” szöveg, hanem az, hogy mivé lesz a saját kontextusban.) így alakult ki az a vélemény, hogy Ady Endre nagy költő, de folytathatatlan; a magyar modernségnek igazából nem ő a kezdeményezője. (Csak érdekességként jegyzem meg, hogy ebben egy véleményen van Babits Mihály és Révai József, ami azért elgondolkodtató.) Folytatható-e tehát Ady költészete? Vannak-e irodalomtörténeti következményei? Az a gyanúm, hogy bennünket megtévesztenek Ady olyan - választott szerepéhez illő - kijelentései, hogy „sem utódja, sem boldog őse”. Ez azonban inkább vágyálom, mint valóság, az individuális, senkitől sem függő „szabad nagyság” vágyálma, miközben versek sorában vallott azokról a végzetes (vagy, kálvinista lévén, predestináló) kötelékekről, melyek nyelvéhez, a költői hagyományokhoz és az ellentmondásos magyarságtudathoz fűzték. Fentebb a költő egy álszinesztéziás jelzőjét említettem; ez a stílusjegy Ady egész költészetén végigvonul. Módot ad ugyanis a költőnek arra, hogy egy stilémába tömörítse az elvontat és az érzékelhetőt, a gondolati és az emocionális élményt. Szövegmeghatározóként ezek az álszinesztéziák képezik alapját azoknak a metaforaláncoknak, melyekben Ady kép-immanens gondolatiságára ismerhetünk, vagyis egy olyan intellektuális költészetre, mely - szakítva a „bölcselő líra” hagyományaival - nem gondolatok explicit kifejtésétől „filozofikus”, hanem azáltal, hogy a szóképek, látomások és álnarratívák „megfejtése”, értelmezése intellektuális kérdésfeltevések és válaszkísérletek irányába kalauzolja az olvasót. Ez azonban ma már nem Ady költészetének kiváltsága, hanem a 20. századi magyar líra általánosan elfogadott beszédmódja, mely elvárásként a befogadói horizontokba is beépült. (Vonatkozik ez a magyar avantgárdra is, mindenekelőtt Kassák Lajos költészetére.) Ady legtöbb versében ezt az új intellektualizmust nagymértékben „elfedi” lírájának szenvedélyessége, indulatossága, melynek alapján a romantikusokkal rokonítják. De hát a gobdolkodásnak is lehet szenvedélye; erre alighanem Nietzsche példája is bátoríthatta költőnket. A lényeg: a modem magyar líra a gondolatiság újszerű költői nyelvét igenis Adytól örökölte, még ha a legnagyobbak ezt aztán saját képükre és hasonlatosságukra alakították. A másik nyomós érv Ady „korszerűtlensége” ellen az ő profetikus szereptudata. A mai magyar irodalomtudományban a korszerűség ismérve ugyanis a személyiségválság át- és megélése és maradéktalan kifejezése. Csak futólag utalnék Adynak arra a korai (még nagyváradi korszakában, tehát költői önkeresése idején kelt) kijelentésére, mely szerint költő az, akiben „dalol a krízis”, tehát kezdettől tudatában volt a század eleji líra válságélmény(ek)ből sarjadó mivoltának. Ez a személyiségválság Ady költészetének - és az egész „nyugatos” lírának - állandó témája. Csakhogy a személyiség Ady világképében nem redukálódik a személyes
