Irodalmi Szemle, 2008

2008/8 - TALLÓZÓ - Láng Gusztáv: Mérföldkő-e Ady költészete?

TALLÓZÓ

történetbölcseletet, mely megadta a történetírás gyakorlatának vezéreszméit, kialakíttatta módszertanát, értelmezte (feltételezett) kauzalitásait. Az egyes szakágak „széttartó” viszonyát éppen a történetbölcseleti azonosság foglalta magasabb szinten egységbe. (A Lyotard emlegette „nagy elbeszélés” ennek a történetbölcseleti egységnek köszönhette létét. Ámbár azt hiszem, az egyre újabb történetbölcseleti kísérletek a „premodem” két évszázada alatt ugyancsak a történetírás mintájául szolgáló „nagy elbeszélések” pluralitását is megteremtették.)

De térjünk vissza az irodalomnak mint történeti tárgynak a többrétegűségére, sőt heterogenitására. S arra, hogy minden eddigi irodalomtörténeti iskola (nevezzük paradigmának?) annyi anomáliát halmozott fel, hogy mára érvényes paradigma nélkül maradtunk.

Mert miről szól(hat) egy irodalomtörténeti elbeszélés? Minél többet tudunk az irodalomról, az irodalmi jelenségről, annál nehezebb ezt a sokféle ismeretet egyetlen időbeli folyamatként összesíteni. Régóta tudjuk, hogy az irodalmi alkotás személyekhez, sőt személyiségekhez köthető, s létrehoztuk az életmű fogalmát. Az életmű a „nagy időrend” kicsinyített mása, hiszen az alkotások egymás után jönnek létre. Ennek a személyiségtörténetekből összeállított irodalomtörténetnek az érvényessége azonban kétessé válik, ha tekintetbe vesszük a mü fogyasztóját, az olvasót is. Tudhatjuk persze - különböző forrásokból -, hogy az egyes életművekből mit olvastak a kortársak, s azt is, hogy miképpen olvasták. Összeállítható tehát - párhuzamosan a müvek időrendjével - az olvasatok története is és a belőlük következő értékelések története. (Talán össze is vonhatjuk e kettőt értékelő olvasattá, hiszen kölcsönösen feltételezik egymást.) Tekintsünk el attól, hogy erre vonatkozó forrásaink mindig és szükségképpen hiányosak, s az így észlelt „hézagokat” csakis feltételezésekkel tölthetjük ki. De mindenképpen „anomáliaként” vagyunk kénytelenek tudomásul venni, hogy az életmű időrendjét felborítottuk, mivel az értékelő olvasatok mindig válogatnak; a fenti módon le- és megért életműtörténet valójában a szerzők válogatott müveinek története lesz. Az „értékes” művek jegyzéke így hozza létre a szövegek életművön belüli kanonizációját, s ez a szövegkánon - esetleg újabb, még szigorúbb - válogatás után beépült a korszak irodalmi kánon-szerkezetébe. A válogatás azonban torzít. Több évtizede tapasztalom - a méltányosság kedvéért hadd jegyezzem meg, hogy a kiváló Ady-kutató, Bustya Endre hívta fel erre először a figyelmemet hogy az iskolai oktatásban és az olvasói köztudatban a fenti módon kanonizált Ady-versek körülbelül kétharmada az Új versek, a Vér és arany és Az Illés szekerén című kötetekből kerül ki. A költő 1912 és 1914 közé eső, igazából máig sem értékelt korszakából legfeljebb jellemzőnek tartott idézetek kerülnek az évfordulós cikkekbe, tankönyvekbe és egyéb összeállításokba. Olyan idézetek, melyek beilleszthetők az említett kötetek olvasói horizontjába, ami egyúttal saját szöveghorizontjukból való kiszakításukat is jelenti. Ki figyelt fel arra, hogy a következő idézet - „Tűnődés, bú-berzsenyes csolnak, / Halál-kikötőmből eloldlak”