Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Fónod Zoltán: A szerkesztő megjegyzése
Levél az Iródiásokhoz és olvasóikhoz szomszédságában!) mindenképpen ildomosabb lett volna. Talamon Alfonz (egykori tanítványom a pozsonyi bölcsészkaron!) tehetségével, elhivatottságával, műveivel és tragikusan rövid életével persze rászolgált arra, hogy díjat nevezzenek el róla a fiatalabb nemzedékek számára! Az irodalmat tekintve ez az „alapképlet” a problematikus, s nem a kádermúlt, mely egy megbecsülésre méltó életút ellenére jelent most „botránykövet” a levélíró számára. Duba Gyula tiszteletre méltó alakja irodalmunknak, aki műveivel beírta nevét az egyetemes magyar irodalomba is. Az egykori Madách Kiadó főszerkesztőjeként része volt abban is, hogy a Próbaút című antológiával (válogatta: Bállá Kálmán és Grendel Lajos, 1987) anno bemutatták az iródiás nemzedéket. „Az antológiában jelentkezők többségét - írtam a Próbaútról annak idején - a formai biztonság, a merész újatkeresés jellemzi, mégpedig úgy, hogy a valósághoz való vonzódásuk nem torzul, hanem éltető, erősítő tényezőként van jelen a kötet versei, prózakísérletei mondanivalójában. Kétes kísérletekkel teli világunkban ez a kötődés biztató is lehet a jövőbeli kibontakozás számára... Egészében szimpatikus az is, hogy intellektusukkal jelentős írók, költők mértékére figyelnek, s úgy kívánnak »egyedit és megismételhetetlent« alkotni, hogy költőóriások neveit (Ady, József Attila, Holan, Celan stb.) írták fel szemléletük horizontjára; korszerűségüknek egyik meghatározója ily módon az igényesség lett”. (Irodalmi Szemle, 1987. 8. szám) A ,,háromszázvalahány”(!) iródiás kétségtelenül különutat, külön értékrendet jelentett az adott társadalmi viszonyok között is. Ez is jelzi, lelkes „holdudvara” volt ennek a mozgalomnak. Ma is elkelne hasonló! Igaz viszont az is, az alkotó munka vonatkozásában lényegében nyolc-tíz „iródiás” nevet őrzött meg az emlékezet (köztük Hizsnyai Zoltán, Fambauer Gábor, Krausz Tivadar, Juhász József, Hogya György, Talamon Alfonz és mások nevét), akik azóta tartósan beírták nevüket a magyar irodalomba. Elismerem, persze azt is, az „irodalmi kánonok” meg a „kanonokok” illetékessége és „a tényleges halhatatlanság dolgában” lehetnek köztünk véleménykülönbségek. Abban a kérdésben azonban, hogy szabad-e más véleményen lenni, a Voltaire-i elvet valljuk: „Sem olyan gonoszok, sem olyan szerencsétlenek” nem lehetünk, hogy a „társadalomban és a történelemben élő, cselekvő, dinamikus ember eszményét” megtagadjuk. Ezért lehet tanulságos számunkra Krausz Tivadar levele is! Ennyit a jobb megértés érdekében! Való igaz, „Nem a Mississipinél vagyunk, hanem a Dunánál”. Párbajozni, persze Krúdynál még lehetett, a szópárbaj lehetősége azonban hagyományozódott számunkra is, nemzedékről nemzedékre. írott és íratlan szabályok azonban itt is vannak... Ennek igyekeztünk megfelelni. Fonod Zoltán