Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (24) (Juhász Ferenc 1928, tanulmány)
Magyar líra és epika a 20. században (24) Tékozló ország. Juhász Ferenc költészetében az Apámat követően már érlelődött a fordulat, amelynek első látványos eredménye a Templom Bulgáriában c. hosszúvers, amely mementó és gyászbeszéd a törökök által a 19. század végén lemészárolt bolgár falu lakosaiért. Juhász Ferenc költészetének horizontja a múlt, a történelem felé nyílik ki, verspoétikája a szabad vers és az avantgárd magabiztos birtokba vételéről tanúskodik, vagyis egyre nyilvánvalóbb eltávolodásról a népi formák és a 19. századi verses epika tradícióitól, nyelvében pedig a látvány és látomásosság térhódításáról. O, fölperzselt falvak, lángoló viskók, Kardokba döntött szüzek, márvány-asszonytestek, Rombusz-alakú dárda-sebektől éktelenítettek, bemocskolt liliomok, lucskos szilvaként csillogó kiszúrt szemek Úgy vonúltok már egy későbbi század gyermeke előtt, mint csillámaival a végtelen tejút. S most itt csontok, csigolyák, koponyák halomban, szent emlékeztető és tanúlság e kővé iszonyodott templomban előttem. Még tovább megy, még radikálisabb szemléleti és nyelvi fordulatot hajt végre A tékozló ország (1954) c. eposzban, amely az ötvenes évek magyar lírájának, Weöres hosszúversei és Pilinszky Apokrifje mellett, legkiemelkedőbb teljesítménye. A rövid életű első Nagy Imre-kormány idején számos, a hatalom által kegyelt költő és író fogott önvizsgálatba, ám közülük Juhász Ferenc az egyetlen, akinél ez az önvizsgálat költészetének alapjaiig hatol, vagyis nemcsak a szocialista realizmus ideológiáját veti el, hanem azokat a formai és nyelvi kliséket is, amelyekben a sematikus versek realizálódtak. A tékozló ország témája a Dózsa-féle parasztiázadás fölött érzett mély fájdalom - egy hatalmas, véget érni nem akaró jeremiáda. Az eposz narrátora egy ismeretlen vándor költő, aki a bukás jelen idejéből, mintegy krónikásként, felidézi a parasztfelkelés néhány fontosabb epizódját, s apokaliptikus képekben a bukást követő pusztulás látványát. Maga az eposz azonban messze meghaladja a krónikamondás szabta kereteket. Eposzában Juhász Ferenc a történelmi eseményt kozmikus távlatból nézi, másfelől a korabeli olvasó joggal láthatta bele a nagyon is földi, nagyon is e világi Rákosi-korszak burkolt elutasítását is. De hogy ez az eposz ennél jóval többet mond, üzenete ennél egyetemesebb, bizonyíthatja az a tény is, hogy míg mára az aktualizált olvasata jócskán elhalványult, maga a szöveg mit sem veszített megdöbbentő művészi erejéből. Meghalt? És mi, kik ettük húsát, élünk tovább örök iszonyban? Mert ettem én is, elárúlva hitét, s testének minden falatja égeti szerveim, s megüli szivemet kopáran, mint a láva kihűlt habja. Nélküle élhetünk? Az árulás nem oszlik el a lélekben és gyomorban.
