Irodalmi Szemle, 2008
2008/8 - ANKÉT - A Prágai Tavasz és 1968 Európában (ankét) (a kérdező: Fónod Zoltán, válaszolnak Gál Sándor, Csáky Pál, Újváry László, Duba Gyula, Kiss József)
A Prágai Tavasz és 1968 Európában amely összecsapásoknak komoly számú halálos áldozatai is voltak. A „vírus” tehát nem állt meg a határoknál, és nemcsak egy irányban - a demokratikus társadalmakkal szemben - működött, hanem a diktatúrákkal is szembefordult, bár ott értelemszerűen nagyságrendekkel alacsonyabb szinten fejtette ki hatását. A csehszlovákiai történéseket is egyértelműen ebbe az alkategóriába sorolhatjuk. A másik visszahatás sem méltó az elfeledésre: a hatvanas-hetvenes évek fordulójának válsága, mint katarzis — és a volt Szovjetunió részéről mint működő fellazítási ideológiai trükk késztette a Kremlet arra, hogy kitalálják az ún. helsinki folyamatot, amely végül is ellenük fordult, a civil szféra és az alternatív struktúrák megerősödését hozta a volt szocialista táborban is, s ez végül is a szocialisztikus diktatúrák fellazulásához vezetett. A legfőbb hozadéka az egész folyamatnak azonban az volt, amire Geremek is pongyolán utal. A tézis így hangzik: amíg 1956 megmutatta, hogy egy diktatúra sem tökéletes és igenis sérülékeny, addig 1968 azt mutatta meg, hogy megreformálhatatlan. Politológiailag ez azért pontatlan, mert összekeveri a baloldali, hagyományosan szociáldemokrata modellt a kommunisztikus diktatúrával. ’68 reformértelmisége ugyanis arra gondolt, hogy létezhet olyan baloldali indíttatású társadalmi modell, amely engedélyezi a piacgazdaság elemeit, a korlátozott szólásszabadságot - valami olyasmit, mint amivel most Kínában kísérleteznek. Úgy gondolom, hogy ez naivitás, főleg az európai társadalmakban. Előbb-utóbb ugyanis a gondolkodási szint feszegetni kezdi a tabutémákat - lásd Magyarországon 1956-ban, vagy 1989-ben mindenütt: engedélyezik-e a többpártrendszert, a valódi szólásszabadságot, szent-e a tulajdonjog, legyen szó akár magán-, akár közösségi tulajdonról, és főleg: leváltható-e az aktuális hatalom, ha az emberek elégedetlenek vele. Ezzel kellett szembesülnie Európa keleti felének megkésve, 1989-ben, de néhány év után ez vár Kínára is. A nem naiv, pontos tézis tehát így hangzik: a diktatúra megreformálhatatlan. Ez vezetett el tehát oda, hogy a nyolcvanas évek első felében Moszkvában, a világ legerősebb atomhatalmában magatehetetlen öregecskék tologatták egymást a sír felé. S amikor jött két dinamikus egyéniség - Gorbacsov és Jelcin -, akik a nyolcvanas évek végén mindketten hittek a létező szocializmus megrefor- málhatóságában, eme igyekezetükben megbuktak. Nem maradt más számukra, mint megszüntetni a Szovjetuniót, amely egyébként gazdaságilag is csődbe ment. Csehszlovákia ebben a világjátszmában szerény, de szimpatikus szerepet játszott. Megpróbált egy új utat megvalósítani, kérdés, hogy ez működőképes lett volna-e. Emlékezzünk csak: 68-ban is megjelentek az addig lefojtott témák, megjelent a durva magyarellenes nacionalizmus és megjelent a többpártiság igénye is. Persze, mindezek az alatt a pár hónap alatt nem igazán erősödtek fel, de ki tudja, mi történt volna két- három év múlva. A folyamatnak törvényszerűen el kellet jutnia 1989-ig, s csak idő kérdése volt, a keménykalaposok mikor avatkoznak be erővel (ne feledjük el a Gorbacsov elleni puccsot sem a kilencvenes évek legelejéről). Ezen a ponton engedtessék meg nekem egy szerénytelen személyes vonatkozás: minden tiszteletem azoké, akik az adott korban a lehetőségek határain belül a tisztességesebb alternatívákat próbálják megvalósítani. Ezért írtam másfél évvel ezelőtt erről a korról egy könyvet Harmatos reggelek álmai címen, amelyet épp ezeknek az embereknek az emlékének szeretném szentelni.
