Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2008 - Duba Gyula: A szülőföld vonzásában (Tóth Elemér Tölgyek és Lacza Éva Jelek a porban című kötetéről)
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008 kerekre int. A rohanó idő képe pedig életünkre és sorsunkra utal, melyről le nem maradhatunk. Tóth Elemér versei a líra azon hangján szólnak, amely a magyar költészetnek mindig erőssége volt. Ez a hang a sorsot vigyázta, a történelmi múltra emlékezett s ezek értelmében dicsért és lelkesített, szidott vagy elítélt. Ez a költői hang létezésében folyamatos, alkalmazkodik a korhoz, fejlődik az időben, de igazságérzete és közösségi szenvedélye azonos természetű. Életérzésben gyökerei és képi világa a szülőföldig és a faluvilágig, a vidéki régióig, a természetig nyúl. A természetes életérzés spirituális áttételeit, fák, madarak, mezei és házi állatok képeit, tájelemek jelvilágát és a kisebbségi lét érzékiségét, sorsunk szenvedélyes átélését tükrözi. Nem tárgyiasságra törekszik, sokkal inkább érzelmekre! Tóth Elemér gyakran személyekhez, sorstársakhoz szól, eltávozottakat jelenít meg és élőknek tesz fel kérdéseket. A közös élmények személyességét hangsúlyozza. Felfigyeltető, ahogy hagyományosnak tűnő jelvilágát, stílusát friss képekkel, új stíluselemekkel gazdagítja, tágítja metaforái távlatát. Néven nevezi és értelmezi, amit meglát! A végső kérdés néha öniróniával szineződik, kétségekkel vegyül, mint Ha... című versében: „Ha meghalok,/hát meghalok./ Jönnek értem / az angyalok./Fintorognak/rajtam kicsit,/ és otthagynak/ ahol vagyok. " Ez a líra közvetlenül az életre reagál, az egykori fiatalságot, a férfikor küzdelmeit és az öregedés kételyeit avatja költészetté. Könyörgés című verse első és utolsó strófája közé zárva a kérdés: „ Kárognak már a varjak,/ ki tudja, mit akarnak?/ Mi fáj szegény fejüknek,/ szomorú életüknek? " Majd a záró versszak: „ Itt az ősz, jön a tél már,/ palota épül - jégvár./ Kárognak borzas varjak - / gyászolnak vagy kacagnak? ” Lacza Éva Jelek a porban című két kötetében irodalmi nemzedékeink érzés- és gondolatvilága összegeződik. Sajátosan érdekes műfajban: a rádiós interjú keretein belül! A televíziós műsorokban tarka programokat látunk, melyekben egy-egy színész szerepeinek részleteit, alakításai jellemző vonásait sűrítik. Megmutatják egyéniségét, sajátos énjét, tehetsége természetét. S közben azt is látjuk, ahogy az idő múlik felette. A látványkultúra, a képi dokumentum révén fellibben emlékképe. Lacza Éva rádióinterjúi a hangot őrzik meg, a nyelvet, a kimondott gondolatot. Magnószalagjai, lemezei, melyek alapján szövegei készültek, évtizedek irodalmárainak a hangját, gondolatait őrzik. De ahogy a kép, úgy a hang is őrzi az időt! Néha úgy tűnik fel, hogy talán a látványnál is hitelesebb tanú lehet. Amikor egy eltávozott hangja ma szól hozzánk, oly hűen idézi fel az egykori jelent, hogy valami mélyen megmozdul bennünk. Régi érzések és gondolatok, élmények és érintések, s a hang birtokosa, maga a teljes ember! Lacza Évának ilyen hangmúzeuma van. Édesapjától, Dénes Györgytől vette át a rádióban a magyar irodalmi szerkesztőséget, azóta elődjéhez méltó odaadással és hozzáértéssel végzi munkáját. Ebben a munkában nemcsak szakmai tudás van, hanem belső elkötelezettség is, mintegy lelki azonosulás. A köteteibe sorolt szövegek a szakmai kérdések mellett az író tágabb gondolatvilágát adják, a személyes valóságát, életének állomásait és sorskérdéseit, emlékeit és tapasztalatait. Sok mindent, amit a világról tud. Felvillantják otthoni vi
