Irodalmi Szemle, 2008

2008/1 - TÉNYEK ÉS KÉRDŐJELEK - Juhász Dósa János: Juhász János Pókhálóban c. regénye ismét felbukkant a feledés homályából (tanulmány)

Juhász János Pókhálóban c. regénye ismét felbukkant a feledés homályából

gyár kisebbségért, mire az egész Tisztelt Ház harsogó kacajban tört ki.”) De vigyázzunk a regényben szereplő történelmi(etlen) adatokkal is. Az sem biztos ugyanis, hogy a regény a húszas évek második felében játszódik, amikor maga is képviselő volt, de mivel Juhász ügyesen összekeveri a szálakat, így nem érdemes készpénznek venni a regényben szereplő elnök- és parlamenti választások idejét és sorrendjét sem. Csak egy példa: a regény beszámol Ondrisko kanonok haláláról is, de az ő figurájának mintául szolgáló Štefan Onderčo csak 1937-ben halt meg. Ugyanez vonatkozik Švehla miniszterelnökre is, aki viszont 1933-ban halt meg, de akkor már nem aktív ebben a tisztségben.

Idézzünk Szalatnai Rezső korabeli kritikájából: „Juhász János Pókhálóban c. regénye érdekfeszítő olvasmány. A regény ugyan nem ad annyit, amennyit ígér, mégsem veszít vele az olvasó, mert Juhász János mondanivalójának literáris rangja van. Szatíra ez a könyv. A Pókhálóban Masaryk és Beneš polgári demokrata Csehszlovákiájáról szól, különösen annak keleti részéről, a mai Szlovákiáról a húszas években. S persze a regény eseményei mögött ott érezzük lépten-nyomon az egykori úri Magyarországot, melynek társadalma, erkölcse, világszemlélete, szokásai és törvényei szinte változatlanul ott élnek s keverednek az új állam fakasztotta szokásokkal, törvényekkel és ízekkel. Juhász kitűnően ismeri a kort és annak nevezetes alakjait.” (Szalatnai Rezső)

Igen kedvezően fogadja a regényt a Tiszatáj kritikusa, Vajtai István is, aki szerint „a regénynek kétségkívül nagy értékei vannak: adatokban, figurákban gazdag, összefoglaló értékű dokumentációja Beneš rossz emlékű soviniszta-kapitalista polgári demokráciájának. Alakjait élesen, találóan jellemzi, szellemesen és érdekesen ír, de adós marad a főszereplők mélyebb megrajzolásával, egy velejéig hazug államalakulat ellentmondásainak valóban elmélyített, a tragikus összecsapásig kiélezett emberi konfliktusokban való megmutatásáig”.

Amikor ezeket a sorokat írom, Szlovákia parlamentje és közélete már túl van a Beneš-dekrétumokat megerősítő országgyűlési határozaton, a Hlinka-vitán, és elfogadták az ún. Lex Hlinkát, amely ugyan az eredeti változattal szemben nem nevezi a nemzet atyjának és sérthetetlennek Hlinkát, de mégis olyan személyiségnek, aki nagyban hozzájárult a szlovák államiság létrejöttéhez. Ne vitassuk el, hogy Hlinkának milyen szerepe volt a Csehszlovák Köztársaság létrejöttében, ne töprengjünk azon, hogy érvényes volt-e a vasárnap aláírt Pittsburghi Egyezmény, ne vitassuk el azt a jogát sem, hogy példaképének Hitlert és Mussolinit tekintette, ahogy ne morfondírozzunk azon sem, hogy milyen szerepe volt autonomista törekvéseinek a köztársaság szétrobbantásában, s azzal pedig már végleg ne törődjünk, hogy halála után a nevét felvett fasiszta alakulat hány embert gyilkolt le az önállóvá vált fasiszta bábállamban. Az még csak érthető, hogy a kommunista rezsim alatt nem sok jót írtak le Hlinkáról, az viszont már kevésbé, hogy a rendszerváltás óta mindössze egy karcsú könyv, Alena Bartlová még 1991-ben megjelent monográfiája (ez még 1972-ben íródott, de akkor betiltották) foglalkozik Hlinka életével