Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2008 - Szarka László: „...történelem és történelmi identitás nélkül nincs nemzet” (Vadkerty Katalin műveiről, munkásságáról)
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008 tos jelen idejű értelmezése nélkül a kultúra pántjai és kapcsai, a nyelv és a hit megtartónak gondolt ereje sem tudnák tartósan együtt tartani a nemzeteket. Plutarchos óta tudott dolog, megirt, írásban rögzített történelem nélkül nincs tartós közösség. A megiratlan történelem olyan, akár a téli völgyekben gomolygó köd: nem csak a vándor téved el, leple alatt az ott lakók is könnyen utat, irányt téveszthetnek. Vadkerty Katalin elemzései kopogós, kemény, könnyen érthető szövegek. S mintha mégis sokan lassan, a szükségesnél lassabban értenék meg. Pedig ez a történelem többé nem tiltható be, nem tabuizálható, nem lehet róla illedelmesen vagy lojálisán hallgatni, ezt a történelmet és annak következményeit minden oldalon vállalni kell. Hallgassunk bele egy-két mondat erejéig, milyen történelmet is tárt fel munkáiban a szerző a belső telepítésekről készült munkájában: „A belső telepítések, a karhatalom, a lakosságcsere, a repatriálások, valamint a szlovák közigazgatás, a művelődés és a kultúra bevezetésének következtében (eredményeként) körülbelül háromszázezerrel emelkedett a (dél-szlovákiai) »betelepítési övezetben« élő szlovák lakosság száma. 1945-1949 között hozzávetőleg (körülbelül) 125 000 magyar hagyta el ezt a vidéket, s ha nem is a csehszlovák kormány 1945-ös terveinek méreteiben, de megvalósult a »magyar etnikum vertikális és horizontális megbontásának« a terve. Az 1945 előtt a csehszlovák kormány által is »magyar etnikai területnek« elismert »betelepítési övezet« 1950-re már vegyes lakosságúvá vált.” íme, a 20. század második felének szlovákiai magyar etnopolitikai realitása: a városaiból kiszorult, összefüggő településterületén sok faluban helyben is kisebbséggé váló szlovákiai magyarság túlélte a felszámolására irányuló döntéseket, intézkedéseket, de közben saját szülőföldje, közössége egyaránt radikálisan átalakult. A történész tehát, miközben visszaadja vagy legalábbis tartósítja, megerősíti a kollektív emlékezetét, arra is felhívja a figyelmet, hogy a történelem naponta formálja, alakítja ezt a közösséget. Az 1945-1948 között már-már cinikus tudatossággal kialakított vegyes etnikai térszerkezet hatását, következményeit immár a másodikharmadik generáció tapasztalja. És itt ne csak a térvesztés térképen ábrázolható folyamataira gondoljunk, hanem azokra a jelentős belső különbségekre, amelyek a kétnyelvűség, a kettős identitás különböző fokozataiban, a természetes identitásrégiókhoz való eltérő kötődésekben is tetten érhetőek. Látva a kisebbségi magyarok „történelemnélküliségét” a hivatalos, iskolai történelemmel szemben sok helyen vesztésre álló családi emlékezet, privát történelem képlékeny pozícióit, különösen hálásnak kell lennünk a szerzőnek ezért a másfél évtizedes ráadásért. Mint ahogy azt is érdemes itt és most nyomatékkai hangsúlyoznunk, Vadkerty Katalin történeti hármaskönyve a jogfosztottság éveiről az utolsó olyan pillanatban született, amikor a csehországi és magyarországi vagonokba rakott vagy reszlovakizációra kény szeri tett, vagy csak a szülőföldjén kisemmizett, vagyonából kiforgatott szüléink, nagyszüleink emlékeit mi magunk is még beépíthetjük közösségi emlékezetünkbe. Nem azért, hogy az előttünk járók szenvedései-
