Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2008 - Tőzsér Árpád: Hipertext á la Cselényi László
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2008 TŐZSÉR ÁRPÁD Hipertext á la Cselényi László Cselényi van egypupu, van kétpupu, sőt több... Cselényi Lászlót, a szlovákiai magyar irodalom örök nyugtalanját úgy tűnik, már élete végéig kísérni fogja az Esterházy Péter ráragasztotta klasszikus sor, tovább növelve körülötte a nyugtalanságot és homályt, hogy hogyan is van ez azokkal a púpokkal. A talányos sor egyik magyarázata a következő körülmény lehetne: ha az internet keresőjébe beütjük a „Cselényi” nevet, akkor a gép megszámlálhatatlanul sok Cselényit dob ki, s a sokból - a mi Cselényink mellett - legalább még három jelentős költő vagy író, s a háromból egy ráadásul László is. S éppen ez az egy talán az Esterházy-emlegette második púp: ez az az író-rendező, aki mikor úgy húsz éve Kolozsvárról Budapestre és a Duna Tv-be települt, a pozsonyi Cselényinek valószínűleg úgy hiányzott, mint púp a hátára. Azóta ugyanis ő elveszni látszik a sok egyéb Cselényi között. Az időbeli egybeesés persze lehet véletlen is, mint ahogy az is meglehet, hogy a mi Cselényink ebben az időben tulajdonképpen csak visszamenekült a nevéből, a rákérgesedett személyiségéből, az avantgárd költő választott maszkjából, az alkotó költő megtalált egyetlen hangjából a nem-alkotó, a nem-író költő Valéry- emlegette számtalan lehetőségébe, a lebegésbe, a nem-alkotás gőgjébe. Komolyra fordítva a szót: az ebben az esztendőben hetvenedik évét betöltött Cselényi László 1989 óta nem írt és nem jelentetett meg új verset (gyakorlatilag az 1989-ben megjelent Kiegészítések Hérakleitoszhoz c. kötete az utolsó, új verseket tartalmazó műve), de az azóta eltelt húsz évben szinte az egész életművét újraírta, hogy mára a látszólagos eltűnésből úgyszólván új esztétikai minőségekben térjen vissza. Közben, a jelzett időszak Cselényit övező médiacsendjében ugyanis a költő létrehozott egy olyan maximálisan képlékeny, tetszőlegesen az olvasói kondíciók szerint formálható költői szövegstruktúrát, amelyet a kritikusok eddig főleg az aleatória (a véletlennek és improvizációnak nagy teret engedő zenei-szerkesztői elv) oldaláról próbáltak megközelíteni, de e forma végletes nyitottságát bizonyítandó, alkalmazhatunk rá akár egy jóval újabb szövegértelmezési módszert, az ún. hipertext-elméletet is. Az utóbbi harminc évben, elsősorban Franciaországban kifejlődött szöveggenetikai tudománynak ez az ága a „gondolatnak az írásba merevítés általi eltorzulása ellenében hat" s az interneten halmazokban hozzáférhető dokumentumok szervezőelvééhez hasonlóan úgy határozható meg, mint a „szöveg- vagy információtömbök nonszekvenciális szerveződése ” (vő.: Laurent Jenny: Hipertext és teremtés, Partitúra, 2007/1). Mindez így talán túl bonyolult és elvont, de mindjárt érthetőbbnek tűnik, ha ideidézem a költő 1989 utáni első kötetének a címét. Az 1990-ben megjelent Megiratlan költemény c. kötet mintegy bevezeti az utána következő átiratok, változatok
