Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Czapáry Veronika versei (Képtár, Mondjad eljössz-e velem vizes partokra?)
Az irodalomtörténrt-írás mátrixai Szegedy-Maszák Mihály válaszában megvédte a kötet egy-egy tanulmányíróját, s a hiányok kapcsán kitért arra is, hogy nem eldöntött tény, milyen súlyúak például a nyugati irodalom képviselői. Megemlítette, folyamatosan új fejezetek készülnek új szerzőktől és szerzőkről, s a javított kiadások, illetve a hálózati, internetes verzió már ezekkel együtt jelenik meg. A konferencia zárszavában Szörényi László kifejtette, nincs megnyugtató válasz arra, hogy a mitikus „spenót”-hoz viszonyítva mi is ez az új irodalomtörténet, de reméli, nem ez lesz az új „spenót”. Mint megjegyezte, bizonyos szerzők fejében világosan élt a szerkesztők eszménye, mások viszont képtelenek voltak a feladattal megbirkózni, azt írták, amit tudnak, s ezeket a tanulmányokat a szerkesztők nem szűrték meg. Szörényi szerint el kell azon gondolkodni, hogy megváltoztassák a három kötet címét, s mondjuk Tanulmányok a magyar irodalom történetéből címmel jelenjen meg. Mint megjegyezte, minden közös munka kétféle szerkesztői alapállást tesz lehetővé: az idealista vergődő abban bízik, hogy a különböző alapállású szerzők mégiscsak írnak egy közös monográfiát, a realista vergődő viszont tudja, hogy minden szerző csupán azt írja, amit tud. Az egyes előadások és hozzászólások nyomán a konferencia fokozatosan vitafórummá minősült át, amelyben egyrészt a kortárs irodalom mély, szinte szakadékszerű szembenállásai manifesztálódtak, másrészt az irodalomtörténet-írás eltérő felfogásai is. Nemcsak A magyar irodalom történeteinek szerkezeti felépítése demonstrálta azt a tényt, hogy lehetetlen egyetlen nézőpontból elmesélni „a” magyar irodalom történetét, hanem a konferencián fellépők megnyilatkozásai is. A számonkérés retorikája azonban abban az esetben a legkevésbé célszerű, ha az a saját értékrendjét kéri számon a megszólítotton, s szinte feladatként tűzi ki a „másik” elé egy tőle idegen projektum megvalósítását.4 Újra megerősítést nyert, hogy nincs olyan kép, amelyben valamiféle egységes magyar irodalom mutatkozhatna meg, de az egység hiánya nem a politikai államhatárok, hanem az irodalmi kánonok, az ideológiai stratégiák és az értelmezői nyelvek mentén konstituálódik. Ebből a szempontból természetesen teljesen célt tévesztenek az ún. spenóttal való összehasonlítások, másrészt azonban - sajnos vagy nem - maga a háromkötetes új magyar irodalomtörténet idézi fel már első (!) mondatával5 - negatív minőségében is a vágy tárgyaként - az idézett munkát. A több nézőpontból elmesélt, nyitott irodalomtörténet sem garanciája azonban a sikernek akkor, ha a saját maga által beteljesíteni vágyott funkciók kerülnek légüres térbe, függesztődnek fel.6 Tehát nem is annyira nevekre és müvekre gondolhatunk néhány vagy akár több lehetséges hiánykonstrukcióban7, hanem inkább olyan üres foltokról, értelmezői vakfoltokról lehet szó, amelyeket azonban éppen az értelmezői közösségek sokszínűsége generál és von vissza, s ezzel együtt, sajnos, mindenféle kritikát ledobhat magáról. Éppen ezt a logikát folytatva tehető meg az az észrevétel, hogy az irodalomtörténet-írás mátrixának lehetséges változatai közül mintha az univerzális igénnyel
