Irodalmi Szemle, 2008

2008/7 - Czapáry Veronika versei (Képtár, Mondjad eljössz-e velem vizes partokra?)

Az irodalomtörténrt-irás mátrixai

lomtörténetet. Olasz Sándor ennek kapcsán megemlítette Thormay Cécile és Erdős Renée nevét, akik a jelentős hiányokkal szemben viszont bekerültek a háromkötetes magyar irodalomtörténetbe, amelyet a Mengyelejev-táblázathoz hasonlított.

Szegedy-Maszák Mihály, a kötet főszerkesztője válaszolt először a harmadik szekcióban felvetődött kérdésekre. Elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy több fejezetben is uralkodó a hatástörténeti megközelítés, majd megjegyezte, bár fiatalkorában karmesternek készült, türelmesen nem vezényelt a kötet szerzőinek. A felsorolt hiányokra reagálva megemlítette, hogy a magyar irodalom túl gazdag ahhoz, hogy három kötetben elférjen. Veres András ehhez azt fűzte hozzá, hogy egyesek koncepciózus sort konstruálnak a hiányokból, de nincs, nem volt ilyen koncepció. Megemlítette, hogy egyes témákra nehéz megfelelő szakembert találni, példaként Ady Endre költészetét hozta fel. Kulcsár Szabó Ernő hozzászólásában arról beszélt, hogy az új irodalomtörténetre a detemporizált történetiség jellemző, s hogy nem e- gyes müvek hatástörténetét hiányolja, hanem a hatástörténeti tudatot az egész vállalkozásból.

A negyedik szekció Alexa Károly előadásával kezdődött. Alexa szerint humbug az új magyar irodalomtörténet, mert címének egyik eleme sem működik: se nem „magyar”, se nem „irodalom”, se nem „történet”. Hiányolta a „nemzeti” jelző használatát a kötetből, illetve az írói életrajzokat, valamint néhány szerzőt (Dávid- házi Pétert és Görömbei Andrást például). Alexa hipokritáknak nevezte a kötetek szerkesztőit, mert úgy tesznek, mintha egy hatalomellenes, szabad álláspontot képviselnének, holott ez a könyv is „cenzurális termék”, a hatalom irányítja. A benne megjelenő steril tudományosság mögül hiányzik az irodalom „lédús élménye”. Védhetetlennek tartja, hogy a szerkesztők azzal magyarázzák a hiányokat, hogy a felkért szerzők nem vagy rosszul írtak meg bizonyos fejezeteket.

Márkus Béla a kolozsvári Korunk folyóiratban publikált kerekasztal-beszél- getés egyik hozzászólásával indította előadását. Ebben Selyem Zsuzsa azt kifogásolja, hogy „a kötet észre sem veszi, hogy egy sztereotípiát cipel tovább minden átgondolás nélkül: Romsics tanulmányával a harmadik kötet, hiába, hogy másként értelmezi, de továbbra is nagy nemzeti narratívánkba illeszkedik azzal, hogy az 1920- as évet és Trianont korszakhatárként jelöli meg, és ezt tartja a huszadik század egyetlen olyan történelmi-politikai eseményének, amelyről történésztől kér tanulmányt.”’ Márkus ezzel párhuzamosan vagy inkább ezzel szemben azt a kérdést tette fel, hogy miért csak a holokauszt kap kitüntetett figyelmet, s a Rákosi- vagy a Kádár-éra miért nem. Illetve hogy a felidézett korszak jelentős müvei hiányoznak: Darvas József, Kassák Lajos, Déry Tibor, Nagy Lajos, Örkény István vonatkozó műveit sorolta fel, illetve Debreceni József autentikus táborregényét. Ráadásul a fejezet szerzője nem vet számot a holokausztirodalommal sem, Szirák Péter Kertész Imre-monográfiáját sem említi. Vitatta Veres Andrásnak a Kádár-kor irodalmáról tett megjegyzéseit is, különösen a népi írók és a hatalom kapcsán (Márkus felhívta a figyelmet Ottlik Géza vagy Nemes Nagy Ágnes korábbi publikációira), illetve