Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Németh Zoltán: Az irodalomtörténet-írás mátrixai (tanulmány)
Az irodalomtörténrt-írás mátrixai Spiró Györgyről, Dsida Jenőről, Hamvas Béláról külön fejezet készült volna, de vagy nem írták meg, vagy túlzó állításaik miatt vállalhatatlanoknak bizonyultak. Ily- lyés Gyula és Tamási Áron állítása szerint szerepelnek a kötetben, lehet, nem eléggé, viszont megjegyezte, a népi írók megítélésében nincs közmegegyezés, nehéz valamiféle egységes véleményt kialakítani. Orlovszky Géza szerint az új irodalomtörténet bírálói két csoportba sorolhatók: az egyik csoportot azok alkotják, akik szerint elve nonszensz a kötet (nem hierarchikus) szerkezete, a másik elfogadja a szerkezetet, de bírálja a szerkesztői koncepciót. Aki kétségbe vonja a kötet műfaját, és nem irodalomtörténetnek, hanem tanulmánykötetnek nevezi, az szerinte az első csoportba tartozik. Mint a kötet szerkesztője jegyezte meg, hogy céljuk a hatalmi pozícióról való lemondás volt, a kötet legfontosabb alapelve, hogy nincs is ilyen hatalmi pozíció, illetve rögzített nézőpont. Az időrendi szerkezet nem sugall semmit, először például ábécérendben akarták közölni a tanulmányokat. Lehetséges, hogy könyvszerkezet helyett egy dobozba kellett volna beletenni a tanulmányokat, s akkor mindenki kedvére összeállíthatta volna a saját irodalomtörténetét. Megemlítette azt is, hogy az irodalomtörténet műfaját a 19. században „találták ki”, akkor vált fontossá. Az új irodalomtörténetet szerkesztői egy mátrixos-hálózati minta alapján képzelték el, amelynek bizonyos helyei ki vannak töltve, míg mások üresen maradnak. Ez az irodalomtörténet nem akar a „spenót” helyébe lépni, hiszen ma már nincs egységes nézőpont, beszédmód és nyelv, sőt egymással is ellentétben állhatnak a fejezetek. Visszautasította a „nem elég következetes pluralitás” vádját azzal, hogy meglehetősen ironikus ez az állítás akkor, amikor a kötetben a „mindentudó” nyelvet használó tanulmányszerző is található. Veres András, a kötet harmadik szerkesztője Gintli Tibor párhuzamos irodalomtörténetek-koncepciójára reagálva megjegyezte, eredetileg ilyennek készült volna ez a kötet is, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen volt. Majd felvetette, hogy bárki létrehozhatja saját irodalomtörténetét. Intézményes keret hiányában az új irodalomtörténet szerzői egyszer sem találkoztak, nem volt lehetőség közösen megvitatni a felmerülő kérdéseket, viszont a „spenót” és a „sóska” felülről diktált álegysége itt nem érhető tetten. A szerkesztők válaszait Papp Endre nem találta elégségesnek, sőt megjegyezte, a szerkesztők szakmai kérdést csinálnak politikai kérdésekből, s ezzel az irodalomtörténettel, mint állította: „ártanak” a létrehozói. A harmadik szekció Nagy Gábor tanulmányával kezdődött, Az irodalomelmélet az irodalom történetében című előadását azzal kezdte, hogy A magyar irodalom történetei mind a külföldi, mind a hazai olvasóközönség számára használhatatlan kiadvány. Az ún. bartóki modell kötetbeli értelmezéséből kiindulva azt a véleményt képviselte, hogy az új magyar irodalomtörténet ideológiai alapon korlátozza, hogy magyar irodalom címen mi kerülhet az olvasó elé. Véleménye szerint Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténete jóval kiegyensúlyozottabb képet fest az 1945 utáni magyar irodalomról, mint az új irodalomtörténet 3. kötete. Nagy Gábor hiányolja, hogy Nagy Gáspár, Baka István, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Sziveri Já
