Irodalmi Szemle, 2008
2008/7 - Németh Zoltán: Az irodalomtörténet-írás mátrixai (tanulmány)
Németh Zoltán mü első kötetével foglalkozott, s szerinte az ebben helyet kapó összes szöveg magas színvonalú tanulmány. Viszont a kötet alkotói nem vállalták fel a szintézis igényét, sőt fordított úton jártak: nem a hétköznapi használhatóságot, hanem a szaktudományos kételyek könnyebb útját választották. Ráadásul nem ad korszakjellemzést, nem orientál a kánonról, történeti vonatkozásokba nem vezet be, életművekről nem tudósít, nem arányos terjedelmű, summa summarum: nem alkalmas arra, hogy a magyar irodalomnak átfogó története legyen. Szaktudományos gyűjtemény, igényes tanulmánykötet, nem több és nem is kevesebb. Ráadásul méltatlan hiányok és hibák jellemzik: az előadó a névmutató és a nevek szintjén is több példát sorolt fel, de felemlítette az egyetlen illusztráció problematikus voltát és egy könyvészeti hibára is rámutatott. Bitskey István jegyzetében szintén nagyszabású tanulmánykötetként fogta fel A magyar irodalom történeteit, olyan műként, amely nem kívánta a magyar irodalom történetének egységes narrációját adni, s különböző elméleti iskolákat szembesít egymással. Észrevételeit a Mohács idejétől 1700-ig terjedő időszakról tette meg. Eszerint a magyar irodalom első aranykoráról (Balassi, Rimay, Pázmány, Zrínyi... koráról) 25 tanulmány szól, viszont olyan hiányokkal szembesül az olvasó, amelyek fölött nem lehet szemet hunyni. Hargittay szerint ha már évszámok logikája szerint épül fel a kötet, akkor milyen irodalomtörténet az, amely számára nem dátum 1541 (az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv időpontja), nem dátum 1590 (a Vizsolyi Biblia kiadása), sem 1613 (Pázmány Péter Kalauzának megjelenése). Ráadásul nincs szó Sylvester János és Káldi György Biblia-fordításairól (mi jelentős, ha ez nem?), sem Medgyesi Pál imádságelméletéről, Szenei Molnár Albert munkássága pedig nem kapott kiemelt helyet. Háttérbe szorulnak az imádságos, re- ligiózus műfajok, amelyek pedig alapvetően határozták meg a kor emberének olvasási szokásait. Ezek a hibák féloldalassá teszik a kötetet, s a hiányok a szerkesztés következetlenségeiből fakadnak. Ráadásul sok a kötetben a másod- és harmadközlés, az egész köteteire a szempontnélküliség és a véletlenszerűség nyomja rá a bélyegét, ez pedig ellentétben áll a főszerkesztői koncepcióval is. Mindent összevetve az új magyar irodalomtörténet látlelet valami másról is - egy mesterségesen túlhangsúlyozott rekanonizációról és szerkesztetlenségről. Imre László szerint nem képes az új irodalomtörténet visszaadni a magyar irodalom fejlődését, mert a problematikusságra helyezi a hangsúlyt. Igazi újdonsága az volna, hogy a modem irodalomtudomány eredményeit használja, de kérdésként vetődik fel, hogy mi számított modemnek a régi, hatkötetes akadémiai irodalomtörténet, az ún. spenót idején. Imre László előadásának végén azt a kérdést tette fel, hogy vajon a gyorsan elvirágzó tudományos divatok nem teszik-e gyorsan avulóvá az új irodalomtörténet szövegeit. A felmerülő kérdésekre először Horváth Iván válaszolt. Szerinte vannak hibák, amelyekkel már nem lehet mit kezdeni, de az említett hiányosságok - mint a Biblia-fordítások, Szenei Molnár Albert jelentősége vagy az egyházi retorika kér
