Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - TANULMÁNY - László Erika: Kosztolányi Dezső Rilke-fordításai (tanulmány)
TANULMÁNY LÁSZLÓ ERIKA Kosztolányi Dezső Rilke-fordításai Kosztolányi feltehetőleg bécsi tartózkodása alatt (1908) ismerkedett meg Rilke költészetével, mely élete végéig tartó mély nyomot hagyott benne. Ezt bizonyítja - a fordításait és költészetét jelentősen befolyásoló Rilke-hatás mellett - Rilkéről írt tanulmánya is. A szóban forgó tanulmányt Kosztolányi élete során többször is átdolgozta, ami annak jele, hogy foglalkoztatta, szinte már izgatta Rilke írásmüvészetének titka, forrása, s talán a személyiségen keresztül próbált közelebb férkőzni magához a költőhöz is. A tanulmány elején Rilke életútjáról olvashatunk. Majd Kosztolányi felhívja a figyelmet, hogy Rilke az új német irodalomban külön helyet kér a maga számára, utalva ezzel Rilke egyedi hangjára. Stefan George és Hugó von Hofmannstahl mellé helyezi őt. Kosztolányi tisztázni igyekszik Rilkét a parnasszizmus vádja alól, amikor kifejti, hogy az osztrák líra titokzatos, de semmi köze a múlt évszázad józan tudományábrándjaihoz. Az osztrák líra, s így Rilke költészete is „csak utalás valami magasabbra, egy fölfelé mutató mozdulat, mely egy ember elbámulásait magyarázza, egy különös embert, egy nagyon különös embert, egy nagyon különös lelki helyzetben, ennek az embernek egy furcsa másodpercét, ennek a másodpercnek egy félig öntudatos, félig öntudatlan hangulatát, melyet kimondani szinte merészség.”1 Kosztolányi szerint Rilke úgy ad mindent oda másnak2, hogy ő lesz általa gazdagabb. Rilke távolságok lázát érzi a mozdulatlanságban. Rilke egyénisége kibontakozását Rodin hatásának tudja be Kosztolányi. Szerinte a szobrász fejleszti ki benne a plasztika iránt való érzéket. Kosztolányi a tárgyakat el- sikló életünk nyugvópontjaival azonosítja, amit a következőképp fejt ki: „A művész ezzel a távlattal szemben alkot. Rilke úgy látja az életet, mint Rodin: egy pillanatban és egy villanatban. Azért ír, hogy megrögzítse az elsuhanó életet.”3 A tanulmány első példánya a Nyugatban jelent meg 1909. szeptember 16-án. Ebben Kosztolányi sokat időz a „Ding” szó körül - ez lerövidül a tanulmány fordításkötetekben megjelent példányaiban, melyet azzal a „nem én”4-nel azonosít, mellyel az ember öntudatlanul is millió kapcsolatban van. Mindegyik tárgy magán viseli életünket, mellyel van, lesz vagy volt kapcsolatunk. A tárgyak hordják értelmünket, s csak fel kell tömünk kérges héjukat, hogy megtaláljuk bennük a fogalmakat. Itt újra figyelmeztet, hogy ne tévesszük össze Rilke költészetét a parnassienekkel, mert míg ők a puszta „Ding”-et énekelték meg, addig Rilke a „Ding an sich”-et.5 A Nyugatban megjelent cikkében Kosztolányi világosan látja, nem az a fontos,
