Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Hogya György: Meg nem írt esszé a magyar bujdosókról (esszé)
Hogya György nek, tehát vélt vagy valós életcéljának, és a velem való találkozásának rejtett értelmét kerestem. Aztán persze kíváncsi lettem, vajon van-e, és melyik a következő dátum, mely időpontot jelöli meg az a titokzatos könyv Magyarország végzetének? Sajnos Márk eltűnt a szemem elől, fogalmam sincs, merre jár, mit talált, elégedett-e vagy rég meghalt. Miként arról sem vagyok meggyőződve, hogy valóban látta-e Márk, és létezik-e ama bizonyos könyv. Persze az is lehet, hogy Márk itt van valahol a közelben, és mosolyog a tehetetlenségemen. Tudott az ukránnal folytatott sakkpartikról és az ezzel kapcsolatos érzelmeimről, és lehet, hogy szándékosan idézi fel a helyzetet. A helyzetet, amely számomra érthetetlen, megoldhatatlan, s amelyben sohasem nyerhetek! Látod, most, hogy valaki — mert ugye semmi bizonyíték arra, hogy Márk lenne az — ennek az utolsó időszaknak a naplómban megörökített gondolatait szóról szóra elküldte nekem, nem is az izgat, hogy miképp jutott hozzá, hanem az, miért küldte el nekem? Miféle megfoghatatlan kötődés az, amely ennyire hozzám köt valakit, s levethetetlenül meghatározza sorsunkat? József gróf ekkor, mintha pillanatnyi szeszélyről lenne szó, témát váltott: Bizonyára ismered azt az ominózus történetet a tanárról, aki a legfontosabb, sorsdöntő vizsgán letett egy döglött halat a diák elé és megkérdezte tőle, mi ez? — Egy ponty — felelte az meglepve. — Tudom — mondta a tanár. — írja le! A diák nemsokára visszatért a ponty pontos leírásával, amit valószínűleg valamelyik lexikonból másolt ki. Az öreg elolvasta, majd ellentmondást nem tűrő hangon ismét felszólította a diákot, hogy írja le a halat. A diák egy négyoldalas esszét írt a pontyról, amely bár időközben oszlásnak indult, valamit mégiscsak elárult a diáknak a pontyról... Bár tudod, hogy sokáig kacérkodtam az irodalommal — máig is sajnálom, h- ogy nem írtam meg a magyar bujdosókról szóló esszésorozatomat — és sokat gondolkoztam mindarról, amit velem a hazám, pontosabban hazám fiai tettek, mégis évtizedekre volt szükségem, hogy valamivel közelebb kerüljek az engemet 1940-es években körülvevő — időközben oszlásnak induló — magyar társadalomhoz. Közelebb kerültem, de az örökös megosztottságát megérteni képtelen vagyok. Amikor Márk iránti barátságom felébredt bennem, a valahová tartozás, pontosabban az együvé tartozás érzésének áldozta voltam, hiszen ugyanúgy szerettem volna saját hazámmal is barátságban lenni... részese lenni, vagy legalább a közelében maradni... de hát ahogy Angelus Silesius mondta valamikor, bár ő kétségtelenül nem a hazájára, hanem elsősorban Istenre gondolt: „ő tud nélkülem, én nem tudok nélküle élni ”... Elgondolkozva nézett maga elé, majd tehetetlenül széttárta kezét. — Ezt a rejtélyt talán már sohasem fogom megoldani. Úgy érzem, egy vak koldus lépteiben rejtőzöm... — fejezte be József gróf, majd elgondolkozva nézett a
