Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Duba Gyula: A történelem szorításában Rácz Olivér életművéről (esszé)
Duba Gyula kiai magyar vox humana garabonciás diákjává egy korban, amikor embernek és magyarnak maradni egyformán nehéz volt.” Turczel a főhős „alakkettősségével” elégedetlen, s kétségbe vonja néhány jelenet hihetőségét, az írói képzelet szüleményének vélve azt, mintegy így látva a jelenséget, amit Fábry „lebegésnek” nevez. Nagyra értékeli viszont a súlyos téma, a magyar hányattatások drámájának felvetését és kifejezését, elismerve, hogy a mű „hamisítatlanul szlovákiai magyar regény, a szlovákiai magyarság eddigi életútjának, illetve az életút legnehezebb szakaszának megbecsülendő dokumentuma... Ami Kassának és környékének couleaur locale-ját illeti, ezen a téren Kassa költője érthetően kitett magáért. A helyi szín nemcsak tárgyi, hanem társadalmi vonatkozásban is kitűnő. A regény Kassájának egyénisége, egyéni atmoszférája van.” Másik fontos észrevétele: „...az epikus Rácznak - a köny- nyed meseszövésen, lendületes cselekménybonyolításon kívül - a nyelvben és stílusban van a fő ereje. Rácz epikus nyelve színes és telített, alapstílusa pedig köny- nyed és rugalmas...” Rácz Olivér tehát már első regényével szinte „teljes fegyverzetben” jelentkezett, tehetségének számos elemét, gazdagságát felvillantotta és érvényre juttatta. Összegezésképpen történelmi érzékenységére, mély patriotizmusára, Kassa iránti empátiájára, szülővárosához való hűségére kell rámutatnunk, emellett műveltségét, kultúrált nyelvezetét és képzelőerejét kell kiemelnünk. Múltszeretete azonban nem nosztalgia, hanem - ahogy Fábry Krúdyval kapcsolatban kifejtette - érzelmi erő és szemléleti rendezőelv, humánummal átfűtött lélektani természetű minőség. Olyan morális bázis, amely meghatározza az író értékrendjét. Ennek jegyében látja az életet és ítéli meg a dolgokat, ennek birtokában éli meg sorsát! Olyan író, aki a maga sorsát írja, akkor is személyes tapasztalatok irányítják, amikor a képzelete dolgozik, s ha néha könnyednek tűnik fel, a szép utáni vágya készteti, hogy a sivár és kopár emberi dolgok fölé emelkedjen. Oly bonyolult hatások jegyében írta számomra legszebb novelláskönyvét, az Alom Tivadar hadparancsát. Főhőse, a háborúban harcoló magyar hadsereg karpaszományosa a Megtudtam, hogy élsz Hernádi Tivadarjából nőtt ki, mintha annak néhány évvel idősebb és tapasztaltabb bátyja lenne, irodalmi inkarnációja olyan értelemben, hogy a novellahős a regényhős folytatása a formai-esztétikai tökély magasabb szintjén. Jellemzését a korabeli, Hősök dicsérete című értékelésemből idézem: „Álom Tivadar... Többször felbukkant már irodalmi folyóiratunk hasábjain, s most teljes fegyverzetben, kötetben jelentkezett. A háború embere, de nem a gyilkosok közül való. Azok közül sem, akiket könnyen legyilkolnak, akik hagyják magukat legyilkolni. Teljes egyéniség, életesen összetett, kemény és melegszívű egyszerre, céltudatos és álmodozó. Nem tör magaslatokra, de a vágyai elérése érdekében tettekre is képes. Nem reszket a keze, amikor a géppisztoly agyát fogja, se akkor, ha egy szép lány haját simogatja. Nem elég céltudatos és bátor, hogy a háborúval teljes felelősséggel szembefordulva a béke gondolatának hirdetője és szervező forradalmára legyen, de annyira nem gyáva, hogy a bombák robbanása és a fűrészélű repeszdarabok süvítése közben megfeledkezzen az emberség
