Irodalmi Szemle, 2008
2008/6 - Gál Sándor: Az Egy és az Egész (2) Égi harmat (elbeszélés)
Gál Sándor Távolodik, egyre távolodik tőle az otthoni világ, mintha úszó farönköt sodorna magával a folyó. Böske?... Nagynéra jobban emlékszik, Nagynéból többet ismer. A lánya? Csak levélből tudja, hogy már megszületett. Bőgését se hallotta. „Maga meg mit áll itt, mint egy faszent?!” A baka újra jelent: „Őrvezető úrnak alázatosan jelentem...” Az árnyékát szeretné átlépni, de az árnyéka vele mozdul, hiába a szándék, hiába. Most ugyanúgy látja magát, távolról, mint az esküvőjükön, s hallja a pap szavait. „Nem az a fontos, hogy mi van, az a fontos, hogy ezután mi következik...” A holnap és a holnapután a fontos. Egy év, két év. Egy pillanatra úgy érzi, mintha otthon volna, mintha az istállóban feküdne a prics- csen. Még a tehén szuszogását is hallani véli. De mindez csupán egy pillanatig tart. Csak a tegnapból bődül feléje az éjszaka tehene. Itt a bajtársak szuszogása, horkolása hallatszik. A folyosón pedig az ügyeletes jancsiszöggel kivert bakancsa kopog... Öreg Izsó feláll, pipás Grajszkira néz, aki a poharát bámulja. „Hozzak még egy kancsóval?” A gyertya lángja moccanatlanul ég, a felfelé ívelő pincefalra oda vetíti az öreg felnagyított árnyékát. „Hozzál”, mondja. Aztán, mintha csak egyedül lenne, folytatja: „Az a baj, hogy gyengék vagyunk, hogy kevesen vagyunk. S hogy öregek vagyunk, hogy öregek lettünk, hogy megöregedtünk. Öreg Izsó tölt a poharakba. „Mind a két fiamat behívták. Holnapután mennek.” „Az enyém is megy. Mennie kell. Viszik.” Szüle a dédunokáját nézte, ahogy odabújt az anyjához. Még pár nap, gondolta, és eggyel megint többen leszünk. Szaporodunk, istennek hála, növekszik a család, nem vész ki a magja. Ráncos, megfeketedett arcán mintha mosoly suhanna át. így elmenni is könnyebb. Felemeli a kezét, álla alatt megigazítja a kendőjét, s lehunyt szemmel tovább vizsgálódik befelé. Egyre többet nézi azt a benti világot, amelyet magában hordoz, s egyre kevésbé veszi észre azt, ami kívül történik. Néha el-elszunnyad a széken ülve, s ebben a se éber, se alvó állapotban megelevenedik a benne lévő világ. Ilyenkor újrafogan, s hordja magában magzatát, búcsúzik férjétől, hogy aztán már soha ne lássák egymást... Lánya születik, neveli, dolgozik, majd férjez adja, s jönnek az unokák. Előbb Józsi, majd Vilma, s végül Lajos. S most már itt van a két dédunoka, és nemsokára ismét többen lesznek eggyel, isten kegyelméből... Ha pedig szegény Józsi is élne, még többen lennének már... Állnak sorba a napok, követik egymást. Elúszik a tél, magával viszi a derékba tört akácfák emlékét, ellebben róluk a jégpáncél, újra megfeketednek az időben, csonkjaik tövében zölden kinő a hit, levelet nevel, ágat hajt, elfedi a tél töréseit, kivirágzik májust hozón, s egyik reggel megfürdeti magát a lehulló harmatban. Ami zárva volt, kitárulkozik a törvény szerint.
