Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - ARCOK ÉS MŰVEK - Aich Péter: El (elbeszélés)
Aich Péter hova megy tulajdonképpen. Mert nem minden út vezet Rómába, voltaképpen egyik sem, azt csak úgy képzeljük az útvesztőben. A botot még akkor halászta elő, vagy harminc éve lehetett, talán több, amikor megrándult a háta, még a székről fölállni sem tudott egyedül, négykézlábra kellett ereszkednie, úgy mászott a botjáért, hogy aztán keservesen fölállhasson, azóta még használta néhányszor, de az most más volt, kínszenvedéssé vált kiegyenesedni, egyre nehezebb, nehéz dolog a tartás, különösen, ha nem tudja az ember, mihez tartsa magát, hát ehhez kellett a bot, markába szorítja, öszsze ne csukódjon mint egy leporelló, és hát arra is, hogy maga elé meresztve fékezze a bo- torkálást lefelé, előbb-utóbb mindenképpen lefelé megyünk. Beléd karoljak, kérdezte tapintatosan az unokája, nem kell, mondta, még tudok egyedül járni, ha majd nem bírok, lőjetek le, s az unoka nevetett, mert viccnek vélte, holott tulajdonképpen komolyan gondolta, mire jó az egész, ha már járni sem tud, és már a lejtő is kifog rajta. Persze hülyeség mindez, mert még távolról sem volt nyolcvan, sőt unokája sem volt. A falra meredt tekintetével, talán kissé üveges lett a szeme, ahelyett, hogy gondolkodnék, még el találok bóbiskolni, intette magát, ami ugyan nem a legrosszabb módszer, akkor rendszerint sok minden jutott eszébe, most is kiderült, hogy esetleg kenyeret kéne vásárolni, a többi elintéznivaló mellett, ha el nem felejti, bár nem olyan sürgős, csakúgy, mint a többi, de azért fölírom, bár tulajdonképpen halasztható még, annyi baj legyen, majd holnap, holnap. S miközben a falat bámulta, valójában átlátott rajta, mellőzve mindenféle határt, szögesdrótot, vasfüggönyt, undort, közönyt meg egyéb korlátot, a lakás ajtaját látta, két rekeszfalon túl, bár egy kissé azért igénybe kellett venni az emlékezetét, mivel az előszoba olyan sötét és nem látni ott semmit, ha nem gyújtják föl a lámpát. A pokolban sincs lámpa, jutott eszébe, mintha emlékezne, legföljebb a bünhődés tüze ég, az előszobában nem gyújtotta föl senki a lámpát, s bűntudata sem volt, érdekes, gondolta, egyetlen bűnöm sem jut eszembe, és az égvilágon nem jött senki, semmi, furcsa kábulat ez, miközben az íróasztalnál ül, és a falat bámulja. Jobb, ha kívülről nézem, gondolta, akkor bizonyára többet látok, a mulasztásaimat például, ha kiderül, föltehetően több a fény, remélem legalább, mindenki ebben reménykedik. Ekkor figyelt föl, milyen különös: az ajtó kívülről is zárva van. Arról volt szó, hogy be akart menni, de az sosem olyan egyszerű, meg kell találni a megfelelő kulcsot, ahogy édesapám mondta, minden zárra van kulcs, csak meg kell találni a hozzá- illőt. Keresgélt, minden zsebét kiforgatta, elment a talált tárgyak házába, de kiderült, hogy azt időközben megszüntették, ezért hirdetést adott föl, leltárt tartott lelkiismeretében, még a déli sarkra is elment, fagyos tájakon kutatott hiába, míg aztán egyszer csak meglett a kulcs, az égből pottyant, úgy látszott, mert csak az ég tudja, hogyan lett meg, minden átmenet nélkül, hirtelen, s csak később derült ki, álkulcs volt az csupán. Akkor úgy képzelte, immár mindig nyitva áll előtte az ajtó, mivelhogy ő most már nem kint, hanem bent lesz, ennélfogva neki is beleszólása lesz (esetleg), hogy ki jöhet be, s ki mehet ki, csakhogy az ajtó előtte még mindig zárva van, hogy lehet ez, mi van ezzel a kulccsal, talán valami önváltó kódrendszerre működik, és neki elfelejtették megadni ehhez a jelszót. Az íróasztalnál ült, tekintete a falra meredt. Persze, fölfogás kérdése lehet
