Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - E. Fehér Pál: Magyarok és románok 1956 és 1989 között (Jegyzetek Földes György könyvéről)
E. Fehér Pál mániái magyarság helyzete tragikus módon romlott - ez vitathatatlan tény és Budapest nagyon keveset tehetett a folyamat megakadályozására. Valamit azonban mégis képes volt megtenni és ez sem volt csekélység. Egyetlen tényt említenék, mert nemcsak a magyar-román, hanem a magyar-csehszlovák, a magyar-ukrán viszonylatban szintén fontos szerepet töltött be. Az államközi közös könyvkiadási egyezményről van szó, amelynek nem csupán az volt szerepe (és ez sem csekélység), hogy a magyar nyelvű könyvellátást, nehézségek árán, de valamennyire biztosítani tudta, hanem anyagi hátteret, közvetett támogatást jelentett az államközi egyezmény szomszédos országok-beli megvalósítóinak, a bukaresti Kriterion, a pozsonyi Madách és az ungvári Kárpáti kiadóknak. Mai szemmel inkább vesszük észre azt, ami nem sikerült. Kétségtelen, hogy a Kádár-korszak nacionalizmus-értelmezése szűkös volt, nem tett megfelelő különbséget az egészséges magyarságtudat és a Horthy-rendszerből ideológiai maradványként túlélő revizionista törekvések között. Ám vitathatatlan az is, hogy a mozgástér ugyancsak korlátozott volt. Létezett önkorlátozás: 1956 terhes következményeként és lehetetlen volt nem számolni azzal: a világot, akár a nyugati hatalmakat kevéssé érdeklik a nemzetiségek, viszont a moszkvai térfelügyelő semmiképpen sem engedte, hogy a nemzetiségi problémák a hivatalosan meghirdetett „barátság” légkörét. És azért is érdemes ez a könyv egy irodalmi folyóirat figyelmére, mert a magyar-román kapcsolatok ügye a nyilvánosság, azaz a társadalom számára az irodalom, az írók által lett többé-kevésbé megismerhetővé. Legyünk nagyon tárgyilagosak: az irodalom tartotta ébren az érdeklődést e téma iránt, a történettudomány számára hiányoztak a források, a politika pedig „éretlennek” vélte a társadalmat arra, hogy közölje vele a tényeket. Meg félt, persze, olyan indulatoktól, amelyek ott lappangtak még azokban is, akiket nem nagyon érdekelt a téma, hát még azokban, akik „sorskérdésként” értelmezték a magyar-román viszonyt. Persze, a diplomáciai tárgyalásokra soha, semmikor nem hívták meg az egyszerű halandókat, de még az illetékesek többségét sem, viszont az okmányok, a feljegyzések, az utasítások, a jegyzékek megmaradtak. Bonyolultabb a helyzet a közvéleménnyel, hiszen a „létező szocializmus” közegében, például, a sajtó számára egyszerűen a protokollközlemények szintjén volt e téma megközelíthető, illetve a tiltások, sőt az esetleges és ritka „súgások” szóban történtek meg, gondosan kerülve minden írásos nyomot. Sőt: a helyzet paradox sajátosságaihoz tartozott, hogy magyar oldalon ugyancsak tiltják a román-magyar kapcsolatok konfliktusainak akár csupán felemlítését is, ugyanakkor a több ezer (!) példányban megjelenő „bizalmas”, sőt „szigorúan bizalmas” jelzetű MTI-tájékoztatókból a sajtó vezető munkatársai, illetve az MSZMP nómenklatúrája meglehetősen pontosan tudhatta a valóságot. Nyugati lapok tudósításai, elemzései alapján, de előfordult az is, hogy akár a magyar-román kapcsolatokkal foglalkozó szovjet szaktanulmányok (általában Erdélyről) szintén e bizalmas kiadványokba szorultak. Ez a körülmény is arra utal, hogy milyen bonyolult feladatot vállalt Földes György. Földes alaptétele a román, illetve a magyar politika antagonisztikus szemben
