Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - DÉNES GYÖRGYRE EMLÉKEZÜNK - Duba Gyula: Az első költő legendája (85 éve született Dénes György)
Az első költő legendája György a „nagy kék hegyek” után vágyott, az élhető igazságot kereste! De keresőnek indult irodalmunk is, szintén élhető közösségi igazságot keresett, korai tápászkodása összefügg az első költő legendájával. Nem kis vakmerőséggel és eltökélt szenvedéllyel, ösztönös bizakodással kerestük igazságunkat, mintha a létünk függött volna tőle. Elgondolkoztató, hogy óhatatlanul a pátosz közelségét sejtető fogalmakat és emelkedett szavakat használunk, amikor erről az időről, ős- és hőskorszakunkról szólunk. Hiszen a történelem sommássan - s joggal - elítéli a kort, mint a tekintetnélküli önkény idejét. De talán éppen ezért! A legsötétebb korokat is emberek élik meg, mindent túlélnek úgy, hogy a maguk számára emberi létet igyekeznek biztosítani. S az ifjúság ideje s a fiatalság kora amúgy is vonzza az emelkedetten hősies emlékezést. Dénes György minden lírai szövegén érezzük, hogy költőnek született. A formakészség és a pontos szóhasználat varázsa, az érzésteli elégikus hang és romantikus rezignáció nyugalma átsüt versein. Húszévesen, 1943-ban egy tehetségkutató versenyen ezüstérmet és oklevelet kap Budapesten. Három évvel később, nyomasztó időben egy költőtársával - Hencz Zoltánnal - önköltségen közös verseskötetet adnak ki Vagyunk, vagyunk, vagyunk! címen. A kezdetek korában - az ötvenes évek legelején- Pozsonyban előbb a Csemadokba, majd a Csehszlovák Rádió magyar adásához kerül, nyugdíjazásáig (1985) az irodalmi adás vezetője lesz. így válik a legenda forrásává és alanyává, a költő-szerkesztő a maga segítőkészségével és ironikus humorával, kedélyes társalgási kedvével és bölcs szarkazmusával, programszervező és tréfamesteri képességeivel, munkabírásával és állandó szolgálatra kész nyugalmával. Kötetei sorjázni kezdnek: Hallod, hogy zengenek a fák?, Évek hatalma, Az idő börtönében, Mélység fölött, Szemben a mindenséggel, Elfogy a fény. Költészete mindvégig személyes, arról tudósít, mint éli meg egyéni sorsát és közösségi életét. Lírai önmagát adja, közösségi értelemben és általános érvénnyel! Elég könyveiméit sorba vennünk, markánsan tükrözik belső világát, lelki életét, amely fájdalmasan töprengő és mélyen, emberien komor. Vélhetnénk, pesszimista, de inkább érző! Kedélyével némileg ellentétes belső komorságát gyerekversekkel oldja, mintegy játékos örömmel enyhíti, hogy derűre vágyó ösztöneinek is eleget tegyen. Ezek a versei pajkosan képzeletgazdagok és eredetiek, kitűnőek. Mennyi vélt vagy valós ellentmondás, bonyolult korok összetett lelkeket szülnek, varázsos költői jellemeket. Meg legendákat. Utolsó, még életében megjelenő (válogatott és új) verskötetének a címe: Hattyúk éji dala (2003). De ki élteti ma a legendákat? A világ mintha inkább felejteni szeretne. Más tapasztalat szerint mintha „reneszánsza” lenne némely ősi dolgoknak, régi tárgyaknak és a múlt eseményeinek, jellegzetes képviselőinek, a felejtés idején hagyományok támadnak fel. Bonyolult kor ismét. Nem könnyű megérteni, hogy egy-két nemzedék magában hordozza egész (kisebbségi) történelmünket. A gondolat - s ami mögötte van- emelkedett és emberi! Dénes verseit s a kor több más költőét diákok szavalják, fiatal művészek megzenésítve éneklik. Sajátos iskolai programban vég nélkül mondják hazai magyar lírikusok költeményeit. Bizakodhatunk, hogy a legendák megmaradnak... Duba Gyula