Irodalmi Szemle, 2008

2008/5 - Milan Rúfus: A kis húga (vers) (Pereszlényi Sándor fordítása)

Milan Rúfus

Rögvest felcsattan hangja a szélnek, sóvár fintorba görbül szája széle:

„Hé, anyám, én emberszagot érzek! Hát ide vele, hadd lakjak jól végre!”

„Már hol lenne nálunk élő ember? Hidd el, kisfiam, mindig szót fogadtál. Csak érintett az emberi szellem, míg a világban annyit fújdogáltál.”

És a szél elállt, arca már vidám.

Jó ebéd után a lócán megpihen.

Mit nem tudott a Nap, a Hold, talán a mindenütt járt szél tudta, ő igen.

„Kelj fel hát, lányom, a fekhelyedről.

A fiam már kinn tölgyfákat dönt, éget. Hald hát, amit tőle tudok erről.

Nagyon nagy fába vágtad a fejszédet.

Bátyáid éjjel emberi lények, üvegkastélyban értek el a célig.

Nappal hollók, szenvednek szegények, jajveszékelve a testüket tépik.

Vidd el utadra e sült madárkát, de gondosan őrizd apró csontjait. Készíts belőlük egy hosszú létrát, amely könnyedén fel, a magasba visz.”

Nos, akárhogy is volt, ez így történt, és az üvegkastélyban találkoztak.

„Ne menj halálba értünk, testvérkénk, nem érdemeljük meg, elátkozottak.

Hét évig, hét hónapig, hét hétig, hét napig, hét óráig némán ülve mint a kő kellene élned végig, míg kiszabadítanod sikerülne.

Úgy járnád, húgocskánk, a világot, akár a hallgatag, néma kőszikla.”