Irodalmi Szemle, 2008
2008/5 - Alabán Ferenc: A valóság generációs emlékezete (tanulmány)
A valóság generációs emlékezete játos és csak általuk vállalható szerepük az egyetemes irodalom távlataiban: szép és hasznos feladatként, magyar nyelven, irodalmi hagyományainkba ágyazottan ők szólaltatják meg azt a többet, azt a mást, ami általános érvényű tapasztalatként fakad a népek közt élés különleges állapotából... Peremmagyarok ők, s mégis olyan tapasztalat hordozói, amelynek érvénye túlmutat a hely és idő korlátain. Számukra a nemzethez tartozás nem valami változtathatatlan adottság, hanem önkéntes választás dolga.”5 Dobossy László véleménye azért is felfigyeltető, mivel hátterében az a felismerés is meghúzódik, hogy a szlovákiai magyar irodalom első köztársaságbeli írói közül „úgyszólván senki sem emelkedett a magyar szellemi munka élvonalába... Mert úgy írtak, ahogy akkor Pesten írtak...”, akik viszont „elszakították a budapesti köldökzsinórt, s merészebben tájékozódtak a gondolkodás és az alkotómunka új vívmányairól, előbb-utóbb majdnem valamennyien igazolódtak.”6 Ami érvényes lehetett a két háború közötti időben, az időszerű társadalmi, politikai helyzetnek volt köszönhető, s bizonyára átmenetiségével is kitűnt. Különösebben bizonygatni nem szükséges, hogy az anyaországgal való szoros kapcsolat a határon túli kisebbségi magyarok kultúrájában, irodalmának fejlődésében nélkülözhetelen és pótolhatatalan szereppel bír. Jelenünk magyar integrációs törekvései is a történelmi múlt, továbbá a magyar kultúra és nyelv egységbe tartozásának igényét juttatják kifejezésre. A „budapesti köldökzsinór” megerősítéséről van tehát szó, amely táplálja és önigazolásának, identitásának fontos részét adja a nemzeti kisebbségi sorban élőknek. Azt is megerősített axiómaként láthatjuk, hogy a fejlődés során a szükségszerűség fölébe kerekedik az esetlegesnek és helyzet adta véletlennek. Az integrációs törekvések által deklarált elvek különböző szintjei korántsem a nemzeti elvek mellőzésével valósulnak meg, a kis létszámú nemzetek, nemzeti kisebbségek helyzetére pedig jellemző az adott közöség kultúrájának az egyén és az emberiség kultúrája közé iktatása, amely a magyar kultúrában és irodalomban időnként alaptörvényként jelenik/jelenhet meg. Egy másik - elméleti kutatásairól ismert szlovák - komparatista, Dionýz Ďurišin több fejtegetésében is foglalkozik a „kisebbségi”, illetve „nemzetiségi” irodalmakkal, s megállapításokat tesz a szlovákiai magyar irodalom kutatásának szempontjaira is. Ezeket a szempontokat az összehasonlító irodalomtudomány, pontosabban az irodalmak közti folyamat elmélete alapján kínálja, s lehetőségeit a szlovákiai magyar irodalom adott kontextusaihoz (összefüggésrendjéhez) kapcsolja. Megállapítása a kisebbségi/nemzetiségi irodalmak relatív önállóságát hangsúlyozza: „A nemzetiségi irodalom az »egésznek« nem csupán része, hanem önálló irodalomtörténeti egység, s ebből adódnak sajátos kapcsolatai a nemzeti irodalommal és az irodalomközi folyamatokkal. Keletkezését, önépítő formáit és további fejlődését egyfelől a regionális irodalmak és a nemzeti irodalom, másfelől a nemzeti irodalom és az irodalomközi jelenségek szempontjából ítélhetjük meg. Az irodalmak közötti helyzetét tekintve tehát létezése sokdimenziós.”7 A szlovákiai magyar irodalom fejlődésének történetiségét is figyelembe véve Ďurišin rámutat arra a tényre,
