Irodalmi Szemle, 2008

2008/4 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Vígh Károly: T. G. Masaryk és a magyarok

T. G. Masaryk és a magyarok

mú nemeseire való tekintettel és a dualizmus alatti kormányzati rendszert „oligarchikus abszolutizmusnak” mondja. Sommásan elmarasztalja a kiegyezés korának Magyarországát, nem veszi figyelembe, hogy Eötvös és Deák nemzedéke lerakta - és bizonyos mértékben az egész Monarchiában előmozdította - a parlamentáris rendszer alapjait. Masaryk elfogultsága a magyar uralkodó osztályokkal szemben olyan fokú volt, hogy nem méltatta figyelemre azt az államrendszert, amelynek törvényesen és intézményesen rögzített uralkodó eszméje modernizálta a hatalmi apparátust Magyarországon. Masaryk későbbi nyugat-európai szövetségesei akkor úgy vélekedtek Magyarországról, hogy Európa ennek az országnak a keleti határainál végződik.

Az is tény viszont, hogy a dualista korszak későbbi évtizedeiben, a századforduló táján - amikor egyre-másra jelennek meg Masaryk történetfilozófiai művei - Magyar- országon az „egységes magyar politikai nemzet” fikciója, a magyar nemzeti hegemónia nagymértékben csorbította a liberalizmust és fékezte az Ausztriával szembeni „függetlenségi” törekvéseket. A Monarchia utolsó évtizedeiben nem csupán a magyar politikai vezetőréteg, hanem a függetlenségi ellenzék is úgy vélte, hogy a nemzetiségi veszély ellensúlyozására csak egy megoldás kínálkozik: a feltétlen ragaszkodás a Habsburg- monarchiához, behódolás a királyi hatalomnak. Mindebből a magyar belpolitikában a néptömegek politikai követeléseivel (általános és titkos választójog) szembeni határozott fellépés, a nemzetiségek politikai és kulturális igényeinek a semmibevétele következett. Masaryk politikai fellépése idején már nem az Eötvös-Deák-féle Magyarországgal, hanem a két Tisza uralmi viszonyaival találkozott. Ezért természetes, hogy miközben az uralkodó nemzet nacionalizmusa nagyra növelte a nemzetiségek nacionalizmusát, Masaryk a szlovák és más nemzetiségek politikai csoportjait támogatta a magyar kormányzat elleni harcukban.

Felvetődik a kérdés: miért nem alakult ki a bécsi centralizmus ellen küzdő demokratikus erők - beleértve Masarykékat is - összmonarchiai összefogása a Monarchia átépítése érdekében? A Monarchián belül működő szeparatista erők, valamint a baloldal egysége nem kedvezett ilyen közös front szerveződésének. Ezekben a döntő években sem a szocialisták internacionalizmusa és egységes fellépése nem jött létre, sem a polgári baloldalé. A polgári radikalizmus egységes frontjáról nem is beszélve. A demokrácia gyengesége különösen a Lajtán innen, Magyarországon volt szembetűnő. Habár olyan progresszív szervezet, mint a Társadalomtudományi Társaság, felfigyelt a cseh polgári értelmiség tevékenységére, és - mint említettük - közülük éppen Masarykot Budapestre hívta, sőt két előadását nyomtatásban is megjelentette, szervezett kapcsolat nem jött létre a magyar és a cseh polgári értelmiség legjobbjai között. Amikor viszont a háború kiélezte a magyar és nem magyar népek, nemzetiségek közti ellentéteket, a magyar progresszió - beleértve Károlyi Mihályt is - csak illúziókat kergetett, amikor a wilsoni pontokra és a demokratizmusra hivatkozott. Még Masaryk is azok közé a politikusok közé tartozott, aki a győztesek nyelvén beszélt a legyőzöttekkel.

Masaryk a magyar nacionalizmus és nemzetiségi elnyomás elleni harcáról a háború utáni években leplezetlenül kijelentette: „Ezt a veszedelmet felismerték a franciák, angolok és amerikaiak, és őszintén bevallom, külföldi munkámnak nagy részét az tette, hogy ezt a kérdést az entente népeivel megértessem. Nagy részem van ennek a po