Irodalmi Szemle, 2008
2008/4 - KÖSZÖNTJÜK A 60 ÉVES GRENDEL LAJOST - Grendel Lajos: Csak Rómeó és Júlia szerelme örök
GRENDEL LAJOS Csak Rómeó és Júlia szerelme örök Déry Tibor, akinek A kiközösítő (Milánsky exkomunikátor) című regénye a mai napig a legkedveltebb könyveim közé tartozik, írta egyik időskori publicisztikájában, hogy valamelyik budapesti irodalmi lap szerkesztőségében összefutott egy idős hölggyel, és nagyon jól elbeszélgettek. A hölgyet ismerte valahonnan, még a régi szép időkből, és sokáig törte a fejét, vajon ki lehet az illető. A megvilágosodás pillanata csak nagy sokára jött el, s bizonyára lesújtotta az írót. Az ismerős arcú hölgy nem más volt, mint az ő második felesége. Nekem ez a történet akkor, amikor olvastam, hihetetlennek tűnt, inkább fikciónak, semmint olyannak, ami a valóságban is megeshet az emberrel. Igaz, akkor én nem voltam még harmincéves sem, Déry pedig jócskán túl a hetvenen. Vagyis még nem volt igazán kifejlődve a „belső időm”. Zöldfülű voltam, és még sokáig az is maradtam. Egy másik írónak, Krúdy Gyulának a Szindbádja, valahányszor útra kel, hogy megkeresse ifjúkori szerelmeit, s társaságukban újra átélje a hajdani boldog perceket, szép kisasszonyok helyett többnyire csak fonnyadt banyákat, vasorrú bábákat talál. Ennek köszönhetően viszont neki szépen kifejlődött a belső ideje. Nekem viszont, az öregkor küszöbén, már egészen fejlett, szinte túlfejlett belső időm van. Nem olyan nagyon rég, vagyis mindenképpen már ebben az évtizedben, összefutottam a pozsonyi belvárosban egy idős hölggyel. Ő szólított meg, s nekem valahonnan nagyon ismerősnek tűnt az arca. Egy távoli vidéki városban lakott, s valamilyen nyugdíjügyek miatt jött Pozsonyba. Elmondta, hogy megözvegyült, hogy van három unokája, meg hogy a veje rendes ember, jól keres és nem iszákos, ami nagy szó, mert arrafelé, keleten, isznak ám rendesen a férfiak, de még az asszonyok is. Amint látható, bizalmas dolgokat ámít el az életéről, és én nem értettem, mivel szolgáltam rá a bizalmára. Egy idő után derengeni kezdhetett neki, hogy nem tudom kivel azonosítani az ismerőseim közül. Akkor fölfedte a kilétét. Megmondta a lánykori nevét... Hűha! Igen, igen, motyogtam, szégyenszemre talán még el is pirultam. Az egyik nagy, halálos, diákköri szerelmem volt a hölgy, akivel sok boldog meg persze jó néhány keserves órát töltöttem, amíg ő is Pozsonyban tanult. Ennek majdnem negyven éve, s ez alatt a roppant hosszú idő alatt még csak levelet sem váltottunk. Mert mindkettőnk életében jöttek az újabb, és természetesen megint csak halálos szerelmek. Hát igen, be kell látnom, hogy Shakespeare-nek igaza volt, amikor a Rómeó és Júliát úgy fejezte be, ahogy befejezte. Rómeó és Júlia éppen a kellő időben haltak meg, mindketten és szó szerint is halálos szerelmesen egymásba. Bizonyára Shakespeare is úgy gondolta, kiábrándító lenne látni őket húsz évvel később.
