Irodalmi Szemle, 2008
2008/3 - Tóth László: „Szögesdrótra szúrt madár” Vonások két költő arcképéhez: Ozsvald Árpád és Bettes István munkásságáról (tanulmány)
Tóth László Egyébiránt Bettes alapállása - lényegét tekintve - morális indíttatású. Tudatában van, hogy „a megváltás nagy malom / elfogyasztja sorra / mind a prófétákat”, éppen ezért nem tud bízni már a megváltásban sem; megveti a „hitvány kisistenké- ket”, a „töredék-istenkéket”; fellázad „a fényűző medencénkben lábat mosó közöny” ellen; megbotránkoztatja, hogy ha szívünkről a jeget „hidegvágóval” kell levágni; fanyar (ön)iróniával fohászkodik: „Uram! / ide süllyedtem: / itt élek..'.”, mégis bízik az önkény által ideig-óráig „összekócolt” tökély visszaállíthatóságában. Lázadó költő, de lázadása legtöbbször a nyelv lázadása, magában a nyelvben (is) megképzett, testet öltött lázadás. Az Ady után elemeire bomló világ után nála már a nyelv is elemeire bomlik, a „Minden egész eltörött” tragikus alaphelyzetét elsősorban költészetének nyelvezete hordozza s tükrözi vissza. Az elvesztett egésznek ez a vágya mutatkozik meg időjátékaiban is, melyek a különböző idősíkok egyidejűségének, egymásmellettiségének hangoztatatásában nyilvánulnak meg elsősorban: „most született apám pistu meghalt / száz év múlva is most van / ezelőtt ezer évvel is”. Alapjában véve hívő ember, még ha nem is az az éjjel-nappal imádkozós fajta; a maga módján az: „nem vagyok nagyon vallásos / sem babonás / csak éppen félem az Urat”. Közérzet-verseinek se szeri, se száma (még a különböző ak- tuálpolitikai motívumokkal sem átall élni); ilyen értelemben a Petri György-féle hétköznapok költészetének is közeli rokona az övé. Ezen opusai mind azt mondják- természetesen a maguk (roncsolt, szétcincált) nyelvén, hogy a költő kutyául érzi magát (ott, ahol van). Közülük is kiemelkedik a Ha szabad így mondani..., melyben - ha szabad így mondani egy vers kapcsán - Pál apostol a messzi Sziléziából Róma felé kutyagolva valahol Közép-Szlovákiában, pár száz méterrel a CieP (a szlovákul nem tudók kedvéért: Cél) motorosvendéglő előtt, a szovjet békeerők vég- hetetlen gépkocsisora jóvoltából, a forró júliusi aszfaltúton elakad szent küldetése teljesítésében, s útjának folytatása helyett inkább egy hűs erdei ösvényre kanyarodik rá. Bettes egyik korai verse, a Jóslat, még az 1980-as évekből, a dekadensek között jelöli ki a maga helyét („leszel örök dekadens...”). Amennyiben a dekadencia egy adott személyiség válasza saját illúzió-vesztettségére, önbesorolásánál mi sem találhatunk rá találóbb minősítést. Anno, még az átkosban, a dekadenst mint magát az ördögöt, a dekadenciát mint az ördög tanítását festették elénk. S ezt teszik velük azok a mai társadalmak is, melyek a tényleges mozgás élménye és valósága helyett csupán a mozgás illúzióját képesek az emberek elé tárni. Bettes jól érzett rá, s jól látja azóta is, hogy a dekadenciánk életet menthet: a saját életünket viheti a jövő lehetőségei felé. Az úttévesztéstől a valóságos utakra - a hűs erdei ösvényekre? - való rátalálás lehetőségéig. Ilyen értelemben vele együtt mondom: éljen mindenkori dekadenciánk. S bennünk az örök dekadens. JEGYZETEK 1 1932. január 28-án született a történeti Bars vármegye akkor már tizenhárom-tizennégy esztendeje az újonnan létrejött Csehszlovákiához tartozó községében, Nemesorosziban. Elemi iskolába szülőfalujában járt, majd - az 1938-as visszacsatolás folytán - 1942-től a nagy hírű csurgói Csokonai
