Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - Szalay Zoltán: Szélcsend Aulisznál (novella)
Szélcsend Aulisznál rályok mozgolódtak. Thalpiosz megjegyezte, talán mégsem ártott volna magával hozni a kardját: a sirályok már annyira elszemtelenedtek, hogy képesek voltak emberre támadni. Meg más vadállatok is ólálkodhatnak erre. Iphigénia most már mert mosolyogni.- Még sosem jutottam ilyen messze az apámtól - ujjongott hangosan, akár egy gyerek. - Mintha a csillagok között járnánk. Semmi mozgás, csak a tökéletes űr. Kár, hogy nincs itt a lantod. Thalpiosz elpirult.- Hiszen még sosem hallhattál játszani.- De szeretnélek. Még azelőtt, hogy el kell indulnunk ebbe az átkozott háborúba. Nem hiszem, hogy bárkinek jó lenne a háború. Még az égieknek sem.- Nem igazán érdekelnek az égiek - mondta Thalpiosz nekibátorodva. - Én miattad jöttem el. Iphigénia szélesen mosolygott.- Pedig csak egyszer láthattál korábban. Sok évvel ezelőtt, Olümpiában, amikor még ostoba és csúnya kislány voltam.- Én mindig egyformán szépnek találtalak. A smaragd nyakék mit sem változtat rajtad.-Apám jelenleg a világ leghatalmasabb hadvezére.- A világ leghatalmasabb háborúja előtt állunk. Sok minden megváltozhat. Én is tudok bánni a karddal, s apád ezt észre fogja venni.- Nem kéne elmennünk Trója alá - vigyorgott Iphigénia. - Itt maradhatnánk ezen a békés tengerparton. Egy kicsit zavarnak ugyan a kövek, jobb szeretem a lágy homokot, de megszokná a talpam.-A te talpad alá királyi paloták márvány csempéje való.- Talán igen. Nem akarok vérfürdőbe menni. Meghalhatunk mindannyian.- Van egy dolog, amit félek megkérdezni. Amellett, hogy apád nem szívelhet engem, nem lehet-e, hogy... hogy papnőnek szán téged? Csak talán még nem tudta rászánni magát, hogy...- Azzal már eléggé elkésett - mondta Iphigénia, majd megállt, és Thalpiosz felé fordult. Az ifiú Thalpiosz nem ízlelt még női ajkat, hiába járta már be a széles akháj vidéket, hiába vett részt számos veszedelmes és kalandos hadjáratban. Fohászkodni szeretett volna az istenekhez, hogy soha nem vegyék el tőle a csodát, melyet érez, csakhogy idegen nyelvet talált a szájában. Leereszkedett a szúrós kövekre, a lány pedig ráfeküdt, s el sem választotta ajkát a fiú ajkától, miközben ügyesen kibújt lenge öltözékéből, s azt egy magasabb sziklára hajította. Thalpiosz nem bírt szólni, nem bírt moccanni, a lány ellenben felvillanyozódott, kis kezével átjárta a férfi testét, s kihámozta azt a szoknyájából, s azonmód letépte róla az ágyékkötőjét is. Úgy érintette meg hosszú, meredező vesszejét, mintha ambróziához nyúlt volna, s úgy is vette a szájába. Thalpiosz inkább lehunyta a szemét, végleg megfeledkezett
