Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - TALLÓZÓ - Szarka László: Modernizáció és magyarosítás A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
Modernizáció cs magyarosítás genda szintjén megesett történet része - emlékeztette a pozsonyi iskolai epizódra. Ami viszont valóban megtörtént, a trianoni magyar békeszerződést Csehszlovákia nevében- Benes távollétében - Stefan Osusky írta alá.11 A korszak magyarországi magyar és nem magyar kritikus elemzői - például Mocsáry Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, a Huszadik Század társadalomtudósai, An- ton Stefánek, Milán Hodza, Emil Babe§, Vasile Goldi§ számára ezekben az években lett egyértelművé, hogy az Osztrák-Magyar Monarchián belül a magyar politikai elit a nemzetiségi mozgalmakkal szemben többé már nem engedheti meg az erőpozícióból folytatott politizálást, az erőszakos magyarosítás intézményesítését. Jórészt ezzel magyarázható, hogy a hatvanhetes alapokon álló, de 1905-ben a dualista pozíciókkal nyíltan szakító; és a függetlenségi párthoz csatlakozó Apponyi Al- bertnek, a dualizmus nagy formátumú, a liberális és konzervatív értékeket szintetizálni képes, középutas politikusának a megítélésében miért dominál a népoktatási törvények nacionalista célzatosságára irányuló kritika. Az egész dualista korszakot, annak nemzetiségi politikáját ugyanis nehéz és talán nem is lehetséges a történeti magyar állam tíz-tizenkét év múltán bekövetkezett felbomlásától, a trianoni kontextustól elvonatkoztatva elemezni. A „nem állami népiskolák jogviszonyainak" rendezése Apponyi három népoktatási törvénye közül „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyait” rendező - Lex Apponyi néven több-kevesebb okkal méltán elhíresült - 1907:XXVII. számú törvény váltotta ki a legtöbb vitát, ellenérzést és kritikát. Ez - hasonlóképpen a másik két Apponyi-féle népoktatási törvényhez - az állami szerepvállalást egybekapcsolta az állami befolyásolás és az állami ellenőrzés eszközeivel. Emellett a nem állami fenntartású egyházi, községi népiskolák jogviszonyait, és az ott működő néptanítók juttatásait rendezve valójában felülírta az iskolafenntartók oktatási ügyekben az 1868. évi XLIV. számú nemzetiségi törvény által biztosított autonómiáját, amennyiben igen erős jogosítványokkal ruházta fel az állami intézményeket, mindenekelőtt magát a vallás- és közoktatási minisztériumot és annak szakmai szervezeteit. Ráadásul az állami támogatás ellentételezéseként jelentős, bár az esetek egy részében inkább csupán szimbolikus értékű, a 20. század folyamán szerte Közép-Euró- pában a kisebbségi oktatásügyben magától értetődővé vált nyelvi, nemzeti engedményekre (például állami címer, az iskolaépület kétnyelvű megjelölése) kény-szerítette rá az érintett magyarországi szlovák, rutén, román, szerb, német, horvát, szlovén iskolákat, iskolafenntartókat. A parlamentben 1907 tavaszán tárgyalt első két Apponyi-féle népoktatási törvény rendelkezései több csoportba oszthatók. A tanítók fizetésének, járandóságainak nagyvonalú, a többi állami alkalmazottéhoz igazított újraszabályozása mind az állami, mind pedig a nem állami oktatásügyben kétségkívül igen jelentős lépésnek számított. Kiszámíthatóvá, tervezhetővé váltak a tanítói, tanári karrierek: az alapfizetésekhez lakbér, ötévente korpótlék járt. Összességében mintegy hatmillió koronát fordítottak a tanítói fizetések emelésére.12