Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - TALLÓZÓ - Szarka László: Modernizáció és magyarosítás A Lex Apponyi oktatás- és nemzetiségpolitikai olvasatai
Szarka László szerre próbált lendületet adni az elemi oktatás megújításának, fejlesztésének és - az állami beavatkozás, illetve az államosítás tendenciáinak felerősítésével - a mindenkori nemzetállami iskolapolitika örök törekvésének, az államnyelv terjesztésének, a többségi nemzet nyelvi-kulturális pozícióit megerősítő asszimilációnak. Az ellenzéki pártok 1904. novemberi koalíciója, a dualizmus elvét megkérdőjelező állásfoglalásai, valamint az évtizedeken át uralkodó Szabadelvű Párt 1905. évi választási veresége és felbomlása nyomán Tisza István első kormánya lemondásra kényszerült. A mély alkotmányos válsághoz vezető helyzetet a báró Fejérváry Géza vezette darabontkormány 1905. júniusi kinevezésével az uralkodónak nem sikerült megoldania. A darabontkormány a magyarországi alkotmányos tényezők és a megyék „nemzeti ellenállásába” ütközve megbukott. Az uralkodó - hosszas vívódások és a koalíció alapelveinek feladását rögzítő kompromisszum árán - 1906. április 8-án kinevezte a koalíciós kormányt. Ennek legitimitását a hivatalba lépést követően azonnal kiírt 1906. májusi választások biztosították. Az új kormány pártjainak függetlenségi célkitűzései, az általános választójog bevezetését előre jelző törekvések eredetileg Magyarország radikális átalakítását, az osztrák-magyar dualista rendszeren belüli pozícióik megváltoztatását ígérték, de mint kiderült, erre sem elegendő erejük nem volt, s nem is merték vállalni azokat a kockázatokat, amelyek az uralkodóval való nyílt szembenállásból adódtak volna. Saját legitimitásuk biztosítása érdekében viszont kezdettől fogva felerősítették a dualizmus kori magyar kormányzati politikában az 1870-es évektől jelen lévő nacionalista tendenciákat. A kormánykoalíció vezető erejét a Függetlenségi és 48-as Párt jelentette, élén Justh Gyulával, valamint a 48-as forradalom legendájának fiával, Kossuth Ferenccel és a pártba frissen átlépett Apponyi Alberttel, aki az önálló magyar hadsereg és magyar külügyminisztérium kialakítását is fontolgatta. Az uralkodó, aki számára ezek a radikális törekvések teljességgel elfogadhatatlanok voltak, az 1906. áprilisi paktumban megfogalmazott kompromisszumokon túl - a lojalitásában már kipróbált és bizonyított - Wekerle Sándor miniszterelnöki megbízásával próbálta megszelídíteni a koalíciót. Ezenkívül ifjabb Andrássy Gyula belügyminiszteri kinevezése is mérséklőleg hatott, hiszen az általa vezetett Alkotmánypárt egyfajta közvetítő szerepet játszott a radikális függetlenségiek és a kompromisszumokra hajlók között. A jelentős vidéki tömegeket megmozgató Katolikus Néppárt a koalíciós kormányon belül fokozatosan háttérbe szorult, amiben egyébként Apponyi kultuszminiszteri kinevezésének és működésének is volt némi szerepe. Az uralkodó és a kormány között kialakult „sánta kompromisszum” - maga Apponyi értékelte így az áprilisi paktumot - végső soron azt eredményezte, hogy a koalíciós kormány sorra mondott le közjogi, katonai, választójogi célkitűzéseiről, amit hangoskodó nacionalizmussal, a horvátokkal és az ország többi nemzetiségével szembeni magyarosító politikával igyekezett palástolni. A függetlenségi és nemzetállami jelszavakkal színre lépő kormány nagy tekintélyű minisztereként Apponyi már az országgyűlés 1907. évi költségvetési vitájában jelezte, hogy minisztersége idején véghez kívánja vinni az elemi népiskolák megreformálásának ügyét.
