Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - VENDÉGKRITIKA - Hernádi Mária: A becketti magyar ugar
Vendégkritika vid és Góliát a biblikus múltat, Beátus és Beáta az antikvitást és az ókeresztény kort, Lorenzo és Lorenza a reneszánsz időszakát, Alex és Alexandra, Albian és Albia, Flóra és Flórián, Gábriel és Gabó, Paulus, Lidi néni, Belus, Vilmos és a többiek pedig a modemitást, az ezredfordulót jelenítik meg, ezen belül is tipikusan közép-európai embertípusokat. A társadalom peremén élők csoportját ábrázoló „Hajléktalan Csonka Család” az evangéliumi (szállást kereső!) szent családnak feleltethető meg, ahogy ezt a nevek is jelzik (Miriam, Fiú). Felícia, a Jelenések Könyvének vajúdó asszonya kívül esik a tér- és időbeli, társadalmi és értékrendbeli kategóriákon: a szereplők élő lelkiismereteként, sőt, egyenesen az „idők jeleként” jár-kel, testével a Római levél híres mondatait ábrázolva a színpadon: „A sóvárgással eltelt természet Isten fiainak megnyilvánulásait várja. (...) Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8, 19, 22) Felícia csatlakozása a Hajléktalan Csonka Családhoz jelzi az idő beérését, eredethez való visszatérésének szükségét, az emberiség megváltást és újjászületést hozó megtérését. A legösszetettebb, s a legtöbb intertextuális vonatkozással felruházott szereplőpáros Michy és Masha. A figurák - ahogy a jelmezükre vonatkozó szerzői instrukció is mutatja - angyalok, köztes helyzetben lévő lények, akik az embereket egy magasabb szemszögből látják és ítélik meg, ítéletüket pedig - a jeleneteket közjátékszerü- en megszakítva - szóvá is teszik. Kiemelt pozíciójuk azonban viszonylagos: bár többet tudnak Godot-ról és szándékairól, mint az emberek, ennek ellenére sokszor tanácstalanok, igen gyakran elbizonytalanodnak a dolgok folyását illetően, a lényeg előttük is rejtve marad, s a felettük állókkal szemben (pl. Michael arkangyal) az ő helyzetük is alárendelt. Michy és Masha figurájában felidéződnek az emberi élet fonalát szövő párkák az antik mitológiából, Ádám és Éva a bibliai Teremtés Könyvéből, ezen keresztül pedig az örök nő és az örök férfi jellegzetes magatartás- és gondolkodásformái- de az angyalok Beckett hőseinek, Vladimimek és Estragonnak is megfeleltethetők. A téren és időn kívüli (világperemét, végidőt ábrázoló) senki földje Beckett-nél tőzegláp, Jókai Annánál gödrökkel és törmelékekkel teli építési terület. Vladimír és Estragon nemcsak az emberi világon, önmagukon is kívül kerülnek az emlékezet elvesztésével: nem emlékeznek rá, kik ők, nincs saját történetük a múltban, de nincs a jelenben és a jövőben sem. Ez az identitásvesztés, arcvesztés megjelenik Michy és Masha esetében is: beszélgetéseikből az derül ki, hogy valaha emberek voltak, minden ismerős nekik, amit az emberek az alattuk lévő szinten müveinek, mégis: a saját életükből semmire nem emlékeznek. Ez a kiüresedettség azonban - szemben Beckett hőseivel - angyali magasságokba emeli őket: teljes időtlenségben, kizárólag a jelen megfoghatatlan pillanatában léteznek, az idő és emberi sors fonala mégis az ő kezükön fut keresztül, létük értelme pedig a szolgálat. A Vladimír és Estragon, illetve Michy és Masha közti párhuzamot számos apróbb utalás is jelzi: például a cipőkkel való bajlódás, csereberélés, vagy az idő múlásának folyamatos emlegetése. A moralitás műfajához kapcsolódóan szintén fontos irodalmi forrása a drámának a középkori haláltánc-hagyomány, amely megjelenik Madáchnál is: Az ember tragédiája londoni színében a gödör szélén állva mondják el létösszegző monológjaikat
