Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Végh Péter: Évszakok
Végh Péter Évszakok HÓESÉS (TÉLI IMPRESSZIÓK) Alex egész nap tétlenkedik. Már dél óta a nyitott ablakban ül és a hóesést nézi. Nem győz betelni a látvánnyal. Óriási pelyhekben hull a hó, szakadatlanul. Az udvar képe egyre változik. A délelőtti napsütés helyét fokozatos borulás váltja fel. A gyér, bátortalanul ténfergő pelyhek a délután folyamán egyre gyarapodnak s mostanra játékuk sűrű havazásba fúl. Az udvart pár centiméter vastagságú hóréteg fedi. A fákon, bokrokon a kisfiú szeme láttára, szép fehér kalapocskák nőnek. Elnéz a fák tetején túlra. Valahonnan a végtelen szürkeségből picinyke angyalszárnyak érkeznek. Áthatolnak az éteren. Útközben a komisz szél kicsit megtáncoltatja őket, majd a föld közelébe érnek. Van, amelyik fennakad a fák ágain, vagy a háztetőn landol. Alex az udvar közepére hulló pelyheket nézi csendes áhítattal. Próbálja megragadni azt a pillanatot, amikor hosszú útjuk végére érnek, s hirtelen eltűnnek, egybeolvadnak társaikkal. A mindenné válás pillanatát. Már alig látszanak ki a fűszálak az egyre vastagodó takaró alól. Csend van. A madarak elnémultak. Meleg fészkeikből ők is a hóesést nézik. Várják a végét, hogy rázendíthessenek. Szűzi tisztaság telepszik a tájra. A távolból kutyaugatás és autók búgása hallatszik. Alex egészen belefeledkezik a szállongó hópelyhek szemlélésébe. Az idő és a tér érzetével gazdagodik. Ráérez az időre, térre, mozgásra, mélységre és magasságra. A táj mozdulatlan s ő mégis lebeg, utazik a térben. Később felkerekedik a komisz szél s a kisfiú arcába veri a havat. Mikor bőrét végigcirógatják a jéghideg pelyhek, boldogító érzés járja át. Önkéntelenül kitátja a száját s hagyja, hogy a távoli vándorok a szájüregében kössenek ki. Megérzi a hó ízét. Mint a desztillált vízé, épp olyan. A pelyhek hosszú szempilláira rakódnak, ezért egyre nehezebben tudja nyitva tartani a szemét. Minden jelenség mást hirdet. Az eső, a jégverés, a szivárvány, a köd, a dér, a zúzmara, a jégcsap és a havazás. A hóesés békét hint a tájra s az emberi szívekre. Eltakarja a csúnya részleteket, az emberi nemtörődömség jeleit, a nyomorúságos viskókat éppúgy felöltözteti, mint a fényes palotákat. Nem tesz különbséget. A szántót is belepi. Vakít a hó. A hideg a húsunkba harap. Vad szél söpör végig a földeken. Eltűnnek a rögök és a barázdák, csak egy-két száraz gizgaz meredezik ki a