Irodalmi Szemle, 2008
2008/1 - Pomogáts Béla: Szimbólumok fogságában (esszé)
Pomogáts Bcla ismeretek, nagyrészt jelképes értelmű ismeretek nyomán. így van ez a közép-euró- pai, a Kárpát-medencei népek világában is: a szlovákok esetében ugyanúgy, mint a románoknál, a szerbeknél ugyanúgy, mint a magyaroknál. És ezek az egymással vetélkedő, egymás ellen felvonuló (vagy felvonultatott) nemzeti szimbólumok (főként a nemzeti történelem jelképes értelmet hordozó eseményei) nemegyszer okozzák és határozzák meg a nemzetek között tapasztalható évszázados ellentéteket, ellenségeskedést. A jelképes értelmű események, pontosabban azok az események, amelyek a nagy nemzeti narratívák következtében jelképes értelmet kapnak, nagyon gyakran felelősek azokért az ellenségeskedésekért, amelyek a régió népei, mindenekelőtt a magyarok és szomszédaik között létrejöttek és a mai napig fennállnak. így például az a román és a szlovák közkeletű történetírás, amely az iskolai oktatásban, az elektronikus médiumok világában általánosságban érvényesül, többnyire úgy állítja be a román és a szlovák népet, mint rendkívül türelmes és békés közösségeket, amelyeknek nyugodt munkáját szinte mindig az erőszakosan rájuk támadó magyarok zavarták meg. (Egyedül talán a szerbek szoktak dicsekedni azzal, de ők se mindig, hogy alkalomadtán dicsőséges vérengzéseket követnek el a magyarok, horvátok, albánok, bolgárok, azaz összes szomszédjuk kárára.) A „békés népeknek” ez a történelmi önképe vagy inkább víziója és mítosza maga is a nemzeti szimbólumok világába tartozik, és ezeknek a „fogságából” bizony nehéz szabadulni, kivált akkor, amidőn a szimbólumokkal (és a mögöttük megbúvó valóságos történelemmel) való őszinte szembenézésre még csak szándék sem mutatkozik, legalábbis a széles tömegeket megszólító történetírás és publicisztika keretei között. Ennek a gondolatmenetnek nem célja, hogy felhánytorgassa azokat a sérelmeket, amelyeket a magyarságnak kellett elszenvednie a vele együtt élő népek részéről. Az igazság kedvéért mégis megjegyzem, hogy az 1848-1849-es szabadság- harc idején mind Erdélyben, mind a Délvidéken sok tízezerre rúgott a román és szerb felkelők által meggyilkolt magyarok száma, s hogy mind a Trianon körüli időszakban és méginkább a második világháború végeztével sok tízezer magyar vált a román irreguláris csapatok, a szerb partizánok vagy a kárpátaljai szovjet közigazgatás áldozatává (Romániában több ezer, a Vajdaságban és Kárpátalján egyenként negyven-negyvenezer). Természetesen fájdalmasak és elfogadhatatlanok azok az atrocitások is, amelyeket a magyar katonaság követett el románok és szerbek ellen, ezeknek a száma azonban elenyésző volt a magyar áldozatokéhoz képest. (Egyedül az újvidéki vérengzés merítette ki a „tömeggyilkosság” kritériumát, ez kétségtelenül az akkori katonai vezetők örök szégyene.) A szimbolikus tér, mondhatnám így: „manipulációs” felhasználásának legújabb példája az 1907-es csemovai csendőrsortűz százéves évfordulóján felvonultatott szlovák „nemzeti párti” retorika. Az események mára meglehetősen széles körben ismerősek, arról van ugyanis szó, hogy a Rózsahegy melletti Csemova római katolikus templomának felszentelése körül kirobbant konfliktusban a magyar
