Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (20)
Magyar lira es epika a 20. században (20) cei) irodalmi folyamataira elenyésző volt. A nyugati magyar irodalom elszigetelése az itthonitól, íróinak kirekesztése a hazai folyóiratokból és könyvkiadásból - tulajdonképpen az egész hazai irodalmi életből oly „eredményes” volt, hogy amikor a nyolcvanas évek elejétől olvasói lehettünk hazai publikációiknak is, hatásuk távolról sem volt olyan jelentős, amilyen a párizsi Magyar Műhely köréé, Bakucz JózsEFé (1929-1990) és másoké két évtizeddel korábban nyilvánvalóan lett volna. így a magyar avantgárd líra újjászületését Tandori Dezső, Oravecz Imre vagy éppen a náluk is korábban kezdeményező Tolnai Ottó nevével és munkásságával kapcsoljuk össze, s nem Nagy Pál (1934), Papp Tibor (1936) vagy Bujdosó Alpár (1935), esetleg az itthoni, teljes illegalitásba szorított, ma is ritkán emlegetett társaikéval. Márpedig a hatvanas évekre kimerülő nyugatos, és a modorossá vagy a fiatalabbak alkotásaiban elszürkülő népi irányzattal szemben, a magyar lírai beszédet - velük egy időben! - ők újították meg. Csakhogy nyugaton, elszigetelve a hazai nyilvánosságtól, számottevő hazai visszhang nélkül! Irodalomtörténeti szerepük és jelentőségük nagyobb megbecsülése több mint másfél évtizeddel a rendszerváltás után is várat még magára. Az emigrációs magyar irodalom legjava ugyanis, bármennyire annak is szánta a kommunista irodalompolitika, nem zárvány. „A magyar irodalomnak ez a hajtása kinőtt abból a keretből, hogy politikai, szociológiai, művelődéstörténeti dokumentumnak nevezzük; önálló, eredeti irodalomnak kell tekintenünk, és eszerint kell megítélnünk is”'61 - írta Béládi Miklós már 1981-ben. Ez a líra, s nem csak az avantgárd jegyében keletkezett része, képes a dialógusra ma is a hazai lírával. Gömöri György (1934) Radnótit vagy Vas Istvánt idéző férfiasan kemény melankóliájával: Mint álomban, a fák olyan kuszák és homálybaveszőek; kopott utcákon bandukolsz — a házak gonddal viselősek. A szerelem, mint gázlámpa, hunyorog a budai parton - busz dörömböl a Lánchídon fáradt utas, leszáll az alkony. A köd, a köd, az őszi köd összeborul az alkonyattal, valahol langyos eszpresszók várnak sustorgó, halk zsivajjal. De hirtelen elfog a vágy a Montparnasszért, és megérted: itthon vagy. Ez hát a hazád - és nincsen hová hazatérned. (Hazatérés) Kibédi Varga Áron (1930) szűkszavú, szikár, az érzelmeket elrej tő-tárgy ia- sító intellektuális lírája az újholdasokéval:
