Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (20)
Grendel Lajos hinektől, s hazavergődik tökéletlen, ám nyájas hazájába, redriffí otthonába, szerettei közé. Ott aztán hamarosan „teljesen helyreállott a családi béke, ami oly kedves jellemzője a meghitt angol otthonnak”. AKazohinia méltó elhelyezése 20. századi irodalmunk klasszikusai között, irodalomtörténet-írásunk egyik nagy adóssága. Mind a mai napig. Hogy ez miért nem történt meg eddig, annak okát csak találgatni lehet. Talán mert irodalomtörténet-írá- sunk nem tud kiszakadni a célelvűség börtönéből, s valamely eszme, ideológia vagy társadalmi utópia bűvöletében ma is homogenizálni törekszik egymástól markánsan eltérő írói beszédmódokat, s amelyekkel ezt nem tudja megtenni, azoknak a műveknek hátat fordít. Vagyis inkább kirekesztő szemléletű, semmint integráló. így aztán a Kazohinia is marad, úgy mint eddig, a körön belül ugyan - mégis kívül. A 20. századi magyar irodalomnak azonban vannak olyan szegmensei, amelyek, úgy tűnik, tartósan ellenállnak a teljesebb integrációnak, s ezért nem lenne igazságos sommásan irodalomtörténészeinket okolni. A magyar kultúrából több mint három évtizedre kitagadott Hamvas Béla (1897-1968) esszéi és tanulmányai ma már újra bárki számára hozzáférhetők, s a legutóbbi két évtizedben támadtak is hívei szép számban. Karnevál (1986) c. regényének posztumusz kiadása irodalmi esemény volt, fogadtatása azonban vegyes, utóélete pedig szinte semmilyen - eltekintve néhány kősziklakemény Hamvas-rajongóétól. Kulcsár Szabó Ernő meg sem említi irodalomtörténetében, s hogy ennek mi az oka, könyve második kiadásához írott előszavában ekképpen indokolja: „...az ideológiakritikai irodalomértés hagyományának remélhető gyöngülésével párhuzamosan talán világosabbá válik, poéti- kailag hány és hány ponton esendő konstrukció az, amit a Karnevál újszerű polifo- nikus alkotásmódjaként ünnepelt annak idején a napi kritika.”(4) A Kulcsár Szabó Ernőnél kevésbé szigorú Margócsy István pedig abban látja a Karnevál integrálásának legfőbb akadályát, hogy „... ami a posztmodem szerkesztésmódban, regény- technikában a 80-as években egyre intenzívebben kibontakozott és uralkodóvá vált, az nem Hamvas hatására történt, ahhoz az úttörő regénynek, sajnos, semmi köze nem volt. Minek következtében Hamvas műve azóta is teljes mértékben, mintegy zárványként lebeg, mint Mohamed koporsója az újabb magyar irodalmi hagyománynak az üres légterében.”(5> Véleményem szerint a Karnevállal mégsem annyira a mű megkésettsége a probléma, hanem azok a poétikai zavarok, amelyeket Kulcsár Szabó Ernő is szóvá tesz. Hiszen Márait és Faludy Györgyöt ugyanúgy kitagadta a magyar irodalomból a kommunista irodalompolitika, az ő reintegrációjuk azonban szinte zavartalanul végbement a rendszerváltásnak már az első éveiben. A Karneváléhoz hasonló nehézségeket okoz az emigrációs magyar irodalom integrálása is. Ez esetben azonban nem elsősorban a szövegek kommunikálhatatlan- sága (bár esetenként az is) okozza a legfőbb problémát. A nyugati magyar emigráció irodalmában — a sok dilettáns és középszerű mű és szerző között - számos jelentős alkotót, művet, sőt életművet tarthatunk számon. Ezeknek a hatása azonban az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas évek magyarországi (Kárpát-meden
