Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: Angyalkeringő avagy a kis végtelenek könyve
KÖNYVRŐL KÖNYVRE reményében utazik külföldre, ahol azonban hajléktalanná válik, s egy véletlen (?) találkozás egy ikonnal megpecsételi a sorsát - mintha az előző szöveg, a Hajnalban kel démona öltene testet a Gyilkos születik kétségbeesett kisemberében. Hasonlóképpen kiszolgáltatott a Fenn az Aki-opoliszon főhőse, aki „legalább” az Akropoliszt szeretné még látni a fenyegető, a közelgő vég előtt, el is utazik Athénba, meg is mássza az Akropolisz dombját, az épületet azonban nem láthatja meg, az elviselhetetlenül tűző nap elvakítja, s így az életre szóló élmény helyett csak a szánalmas vég jut neki. Krasznahorkai a Seiobóbán minden eddiginél radikálisabban él a hosszúmondat eszközével, afféle „kis végtelenek”-ti (296.) hozva létre. A csúcsot Az isei szentély újjáépítése c. szöveg jelenti, amely egyetlen, több mint negyven oldalon keresztül húzódó mondattömb. A bekezdések mellőzésével, a szövegek hosszúmondatok általi egységesítésével a szerző az általánosan vett, a magasabb egységre utal: „tudnod kell, hogy saját tapasztalatra van szükséged ahhoz, hogy megértsd, mennyire értelmetlen elválasztani a létezőket, a létező dolgokat egymástól és magadtól, hisz minden egyetlen időben és egyetlen helyen játszódik le..." (227.) - miként a nagy japán noh-színész mondja (Inoue Kazuyuki mester élete és művészete). Ezt a Spinozái értelemben is vehető egységképet erősíti tovább az Odakint valami ég című elbeszélés is, melyben (bár érdekes módon épp ez a szöveg az e- gyetlen a kötetben, amely rövidebb, tömörebb mondatokból épül fel) Ion Grigores- cu, a román képzőművész egy vágtató ló szobrát ássa ki a földből a müvésztábor körül elterülő erdőben. S a szöveg zárómondata mintha már a kötet utolsó írását harangozná be a kínai császári sírokat őrző föld alatti szobrokról: „Csak a táj maradt, a hegyek néma rendje, az avarral borított talaj az óriási térben, egy beláthatatlan vidék - leplezve, rejtve, titkolva, fedve, hogy mi is van a forró föld alatt." (305.) A szövegek közötti kapcsolatrendszert a címek előtti számozás hivatott jelezni: a következő szám mindig az előző kettő összegéből képződik (az ún. Fibonacci- számsor), az egyes szövegek tehát mindig magukban foglalják az előző szövegek lényegét. Ezáltal az egyes szövegek hosszúmondatok általi egységesítése alárendeltetik egy általánosabb, az egész kötetre kiterjedő egységesítésnek: a mozdulatlan, láthatatlan, örökkévaló Egység jegyében. Az egységesség következetessége rámutat a Krasznahorkai-életművön belül végbement változás tulajdonképpeni lényegére is. Az avantgárd, a kafkai elide- genedettség, a késői modernizmus és az egzisztencializmus szerzői a huszadik századi irodalomban számtalanszor átrágták már az Istentől elhagyott ember problémakörét - Krasznahorkai is megtette ezt a már említett korai műveiben. Az urgai fogoly utáni könyvei azonban, s ebbe a sorba illeszkedik a Seiobo is, radikális váltást mutatnak: a szerző tekintete az Istenét elvesztett világról a „világja vesztett isten" (321.) felé fordult. A Hova nézel c. elbeszélésből egy fájdalmas magányra kárhoztatott, „elhasznált, kiforgatott, kicsontozott, lerágott, agyondicsért, agyonmagasztalt s ily módon közönségessé vált" (319.) isten képe bontakozik ki, aki
