Irodalmi Szemle, 2008
2008/12 - Pomogáts Béla: „Erős igazsággal az erőszak ellen” - Babits Mihály a második világháború idején -
Pomogáts Béla lenállás azonban nem tespedés, s van mozdulatlanság, amely biztosabb jele az erőnek, mint a mozgás. (...) Az ellenállás maga a lét, s az inercia súly és hatalom. Kis nemzetek számára hovatovább az egyetlen. A cselekvést mindinkább a nagy népek monopolizálják; övék a »zúgó ár«, melyről Arany beszél, s amely »rombol és termékenyít«. A kis nép az, »amely épp e / Rombolásnak útba áll«. Feladata tehát őrizni a múltat, a magáét és magában a világét. Ez a múlt jelenti az eszményeket, amelyeket egy nagyon is dinamikus újkor felszabadult cselekvésvágya talán már semmibe vesz; jelenti a jog állandóságát, az erkölcs szentségét, az igazság érvényességét, s egyúttal a magunk életét is.” Világos beszéd volt ez, nem sokkal a parancsuralmi rendszerek világuralmi céljainak fegyveres megvalósítási kísérlete előtt. Midőn ezt a (máig sem kellően méltatott) tanulmányát írta, Babits még bízott abban, hogy Európa el fogja kerülni a legrosszabbat, azaz a háborút. Túlságosan közeliek voltak még az első világháború szörnyű tapasztalatai, és nem a költő volt az egyetlen, aki úgy hitte, hogy ezek a tömeges tapasztalatok, amelyeknek hatása alól talán a népek sorsát megszabó politikusok sem tudják kivonni magukat, megóvják Európát egy újabb világháborútól. Ez a hiedelem akkor nem csak a nagy- politikában talán nem kellően tájékozott „naiv” értelmiségiek téveszméje volt, Európa sorsának több irányítója, így Chamberlain angol miniszterelnök is ennek a hiedelemnek a csapdájába esett. Ráadásul a költő a történelmi jóvátétel nem kevés örömével figyelte azokat az eseményeket, amelyek az általa mindig súlyosan igazságtalannak tartott trianoni békediktátum részleges jóvátételét mutatták, midőn a Felvidék déli pereme és Erdély egy része (összesen majdnem kétmillió magyarral) visszatért a magyar állam közösségébe. Jól ismertek Babitsnak azok a korábbi költeményei (a Csonka Magyarország című versére és a Hazám! harmadik, valamint negyedik szakaszára gondolok), amelyek annak idején a trianoni igazságtalanság ellen tiltakoztak. Teljesen érthető, hogy a bekövetkezett revízió, függetlenül attól, hogy milyen hatalmi konstelláció eredménye volt, örömmel töltötte el Babitsot. A költő ezért a történelmi igazság érvényesülését köszöntötte imént idézett Áldás a magyarra című versében, midőn 1938 novemberében a Felvidék magyar lakta területeinek visszacsatolását üdvözölte: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” Ugyanakkor azt is jól tudta, hogy a magyar politikának nem lenne szabad mintegy viszonzásképp meghódolnia a terjeszkedő német birodalom előtt, és ezért a történelmi jóvátételt köszöntő költemény a nemzeti függetlenség védelmére szólított fel. Az intő és óvó szavak ahhoz a politikai elgondoláshoz illeszkedtek, amelyet a „szellemi honvédelem” programja hirdetett, s valóban Babits kései verseiben ennek a „szellemi honvédelemnek” az an- tifasizmusa és háborúellenessége is hangot kapott. A költő másik és most már erősen személyes költeménye Erdély egy részének visszatéréséhez fűződik. Az Erdély című kis verse (Babits egyik utolsó
