Irodalmi Szemle, 2008
2008/2 - Gál Sándor: A „literatúrát baltázó betyárok csárdája”
A „literatúrát baltázó betyárok csárdája” Persze, Babits - lévén okos ember - csakhamar rájött, hogy csúnyán mellé fogott, s attól való félelmében, hogy Kosztolányi ezt a megnyilatkozását esetleg felhasználja, öngyilkossággal fenyegetőzött. Később aztán, mintha mi sem történt volna, egyszeriben Ady rajongójává változott, olyannyira, hogy 1917-ben még közös fénykép is készült róluk. Meg hát ismeretes a Kettészakadt irodalom című dolgozata is, amely Berzeviczy Albert „híressé lett beszédére” íródott, s amelyben ugye, lobogva kelt Ady védelmére. Persze, a magyar irodalom nem is volna sem magyar, sem irodalom, ha a babitsi „teljesítmény” befogadása valami közmegegyezés békéjét mutatná. Erről szó sincsen, mert nem is lehet. Elég, ha Szabó Dezső vélekedéseiből idézek néhányat Babitscsal kapcsolatban. Például a Halálfiairól ezt írja: „Nem volt még a kezemben olyan nyomdafestékkel búsított papírosköteg, amelyen az embereknek fíl- lentett szereplők annyira csupán csak betűk lettek volna, mint ebben a roppant kád szókulimászban.” Más helyütt Babitsot „az ambíció hajszolt rabszolgájának” nevezi, „aki csak filozopter, csak jó tanuló, de soha sem volt egyéb”. És, kedves barátaim, ez a nem éppen emelkedett, sajátosan magyar belhábo- rú egyvégtében tovább zajlott, s még a múlt század harmincas éveiben is jelen van, sőt, a népi-urbánus vitákkal és vitákban új lendületet kap. A második világháború - paradox módon - némi békét terem, de mint tudjuk, e békének az okai irodalmon kívüliek, s ezen okokat itt valahányan ismerjük. Azonban a század végére, az ezredforduló környékére a már hamu alatt szunnyadó parázs ismét föllángolt. Baj lett Petőfivel, József Attilával, Illyés Gyulával s másokkal. Úgy találom, hogy a befogadás kegyelme helyett a kirekesztő sandaság, s ahogy már korábban idéztem Berzsenyit, irodalmunk jelene is a „literatúrát baltázó betyárok csárdája”. Természetesen további példákkal igazolhatnám állításomat, de most nem ezek felsorolása az igazi föladat és szándék. Ellenkezően! Azt hiszem, azt a kicsiséget kellene valamiképpen elfogadnunk, s minden oldalról, hogy ha már nem tudunk egymást segítve élni és alkotni, legalább azt tegyük meg, hogy ne egymás ellenére cselekedjünk. Ezért az egyik legfontosabb föladatnak gondolom irodalmunk békéjének a megteremtését. Én magam a piramisépítők tapasztalatát és bölcsességét osztom: minden kőre szükség van ahhoz, hogy a piramis felépüljön és megálljon az időben. Egyébként, ha irodalomtörténész volnék, sok mindent hajlandó volnék félretenni, hogy ennek az örök veszekedésnek a gyökereit körbeássam, és jó éles baltával az egészet egyszer s mindenkorra tűzrevalóvá daraboljam... (Elhangzott Székesfehérváron 2007. október 18-án, a Határon Túli Magyar írók találkozóján)
