Irodalmi Szemle, 2008
2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (26) A késő modern költészet további képviselői (tanulmány)
Grendel Lajos s nincs és nem is lesz már, csak örök éjjel, csak éjszaka, csak éjszaka. (Gyere, súgja Sehubertnek a Halál) De ezeket a messzemenően személyes témákat is gyakran helyezi történelmi képkeretbe és távlatba. Izzó szemével Isten nem csak azért nyomorít meg engem, hogy írógépemhez láncolt krónikása legyek, de hogy egy magaslatról lássak rá a történetre, ahogy kibámulok kolostorcellává lett szobám ablakából, és tanulom, hogy a bölcsesség íze is keserű íz... Alattam vonul el a megvert század. Rongyos martalócok; megkúrnak egy-két özvegyet, fölcsinálnak néhány gyereklányt, s vánszorognak tovább, a Jűstben úszó ezredvég felé... Volt-e viharosabb szépség, mint fiatal korukban ők, az anarchisták, a szabadgondolkodók, az utópista konspirálók? Arcukon fényujjaival matatott a barkát robbantó tavasz, de télre megépült a szögesdrót az első tábor körül, s az élet, az izzó lávafolyam sötét fenőkővé fagyott, hogy azon élesítse nyaktilóját sántító világelméletük. (A krónikás barát) Joggal írhatta Lator László, a költő 1998-as válogatott verseinek utószavában, hogy Orbán Ottó lírája „nagyméretű 20. századi [...] közép-európai freskó”. Orbán Ottó - s ebben nem követi a hetvenes évek és a későbbi évtizedek lírai trendjét - nemcsak a személyességet-vallomásosságot őrzi sokáig tovább, hanem beszédhelyzete homogenitását is. Ezt majd A költészet hatalma (1994) c. kötetében számolja fel rövid időre. Végeredményben egyet lehet érteni az orbáni líra átmenetiségét hangsúlyozó, de e költészet jelentőségét kétségbe nem vonó véleménnyel, miszerint Orbán Ottó „Azzal, hogy az alapvetően modernista retorizáltság metaforikus szerkezetét mind visszavonhatatlanabbul nyitja fel a köznyelvi, élőbeszédi intonáció felé, az ironikus ellentétezésnek olyan intonációja alakul ki [...], amely nem az értékrend megsemmisítésére, hanem hiteles továbbvihetőségére irányul.”1341 Tőzsér Árpád (1935). Ahogy Orbán Ottó líráját, úgy Tőzsér Árpádét is amolyan közép-európai freskónak is tekinthetjük. „A népnemzeti egysejtűek és avant- gárd-posztmodern többsejtűek közötti evolúciós rés már teljességgel kitölthetetlennek látszott’’- íija a 7 mondat Orbán Ottóról c. prózaversében, amelyben egyebek mellett Orbánus nevű rejtélyes preparátumnak aposztrofálja költőtársát. A két költő közötti rokonság azonban inkább szellemi-szemléleti. Poétikai rokonságról már kevésbé beszélhetünk. Tőzsér Árpád lírája mentes az Orbán Ottó-féle költői szertelenségektől, ha úgy tetszik, „konzervatívabb” Orbánénál, noha Tőzsér lírája sem csupán egyetlen forrásból ment. Az ő lírája is alkalmas arra (mint egyébként keveseké), hogy betöltse az egysejtűek és többsejtűek közötti evolúciós űrt.
