Irodalmi Szemle, 2008

2008/11 - MAGYAR TÁJ, MAGYAR ECSETTEL - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (26) A késő modern költészet további képviselői (tanulmány)

Grendel Lajos Magyar líra és epika a 20. században (26) A KÉSŐ MODERN KÖLTÉSZET TOVÁBBI KÉPVISELŐI Orbán Ottó (1936-2002). Csodagyerekként kezdte pályáját, s költészete a Fekete ünnep (1960) e. első verseskötetétől kezdve nyitva állt a magyar és a világlíra sokféle áramlatának az adaptálására. Ahogy egy helyen írja, egyidejűleg akarta kirabolni Ginsberget és Pilinszkyt. A sokféle hatás és a hosszú kísérletezés gyümölcsei a nyolcvanas években értek be költészetében. Orbán Ottó lírai indulatának motorja a történelmi célelvűséggel és az emberi faj fejlődésébe vetett hittel szemben elfoglalt, kötetről kötetre mélyülő szkepszise. Ez a kételkedés azonban nem annyira az elégikus beletörődés, lemondás, mint inkább az indulatos, sokszor keserűen gúnyos fölháborodás hangján fogalmazódik meg. Kozmikus, kétségbeesett látomásokban: „Milyen kocsi ez, hogy ilyen vadul vágtat a nap körül? ’’-kérdezi egyik versében. Egy másikban az emberről, szinte swifti gúny­nyal, csak mint szapora majomról beszél, amely vért és katasztrófát zúdít a föld­golyóra. Orbán Ottó útkeresésének és kísérletezéseinek magyarázata az a felismerés lehet, hogy a 20. század második felében „hagyományos, nagy költészet a hagyo­mányos értelemben nem művelhető”.02’ Prágai Tamás Orbán Ottó költészetében három stratégiát különböztet meg: a létmagyarázó metaforikus költészetét, a Gins- berg és Lowell hatására keletkezett élettanulmány-lírát és a mesterségre reflektáló, a posztmodem felé mutató lírát.1”’ Ez a három stratégia azonban, véleményem sze­rint, főként érett alkotói korszakában, nem válik el élesen köteteiben. Orbán Ottót napjaink irodalomtörténet-írása olyan költőként tartja számon, akinek lírája mintegy hidat képez a nyugatos hagyomány és a posztmodem között. Jelentősége azonban messze túlmutat az előfutárén. A tárgyias és a kísérleti líra évad­ján provokálóan személyes-alanyi költő. Annak viszont, Adyval, József Attilával és másokkal szemben, ironikus kívülálló, nem annyira illúzióromboló, mint inkább il­lúziócsúfoló. (Némi túlzással, Szabó Lőrinc személyessége jöhetne atyafiságként szóba. Afféle híd Szabó Lőrinc és Parti Nagy Lajos között.) De Orbán Ottó az a költőnk is, aki a pátoszos vagy frázisokba fulladó közéleti lírába lehelt lelket. E te­kintetben Petri György elődje. íme: „Kossuth Lajos, Magyarország kormányzó elnöke a mai napon magához kérette Windisch-Grátz urat, az Osztrák Császárság magyarországi nagykövetét, és

Next

/
Thumbnails
Contents