Irodalmi Szemle, 2007

2007/9 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES TURCZEL LAJOST - Szeberényi Zoltán: Az irodalom vonzásában (Alkalmi szemlélődés Turczel Lajos alkotóműhelyében, esszé)

Az irodalom vonzásában

kezelt novellistáról, Tömörkény Istvánról szóló megemlékezésének lényegi mondanivalóját. írása tömény nosztalgia az egykori meghatározó olvasmányélmény iránt. A világ, amely Tömörkény novelláiból feltárul, nem volt idegen Turczel számára, ő is hasonló környezetben és közegben töltötte élete meghatározó, személyiségformáló éveit. A magyar irodalom „Hamupipőkéjének” nevezte, a „nyelvi elszigeteltség és testvértelenség s a kisnemzeti sors” által blokád alatt tartott tehetségek közé sorolta, aki bármely nagy nemzet fiaként születve világhírre tett volna szert. Életében nem volt hozzá kegyes a sors. Kora a „minden ízében, minden betűjében magyar írásművészetét vidéki különcségnek, provincializmusnak fogta fel”, s mint annyi magyar író, csak halála után kapta meg a tehetségéhez méltó elismerést. Csak hosszú évek múlva derült ki, hogy úttörő volt, a realisztikus parasztábrázolás előfutára. A lelke mélyéről szakadt fel Turczelnak ez az írása, minden során érződik, hogy a maga teljes valóságában felfogta a „célszerű szögény embörök” írójának üzenetét, tehetsége sajátosságait és összetettségét.

Turczel munkásságának további fontos részét irodalomszervezői és kritikai tevékenysége képezi. A cseh/szlovákiai magyar irodalomnak kezdettől fogva retardáló körülménye volt a kritikushiány. Egy-egy hosszabb-rövidebb időszakot leszámítva az alkotók úgy érezhették, hogy nincs, aki figyelemmel kísérné munkájukat, bírálná műveiket, megszívlelendő tanácsokat tudna adni. Nincs objektív értékrend. Hol a politika, hol az ideológiai-világnézeti szempontok, hol a hozzá nem értés, hol egyszerűen az érdektelenség gátolta az irodalom egészséges fejlődését. Turczel fellépésekor (1954) Fábryn kívül legfeljebb rutinos recenzenseket lehetett megnevezni (Egri, Sas, Rácz). Nem véletlen, hogy Turczel kötelességének érezte bekapcsolódni irodalmunk fejlődési folyamatába; szervezni-bírálni, s ez által fejlődésre serkenteni irodalmi kultúránkat. Saját bevallása szerint belső késztetései mellett Fábiy példája és ösztönzése nyomán kezdte művelni a kritikát. Szórványos előzmények után 1956-tól 1965-ig átfogó és rendszeres, az irodalmi élet minden mozzanatára odafigyelő és élénken reagáló kritikai és irodalomszervezői tevékenységet folytatott. Figyelme minden korosztályra kiterjedt a már „befutott” íróktól a pályakezdőkig. A korszak aktív kritikusai (Tóth Tibor, Csanda Sándor, Rácz Olivér) között egyedülálló tudatossággal és konkrét kritikai programmal indult kritikusi pályáján. Felkészültsége, céltudatossága kritikai elveinek következetes betartásában, átgondoltságában, rendszerezésében is megmutatkozott. Alapvető elve a segíteni akarás, az alkotók fejlődésének egyengetése, ha erre méltónak mutatkoztak. Az építő kritika nagy mestereinek nyomába szegődve, főként Arany, Bajza, Erdélyi és más magyar klasszikusok szellemében összefoglalta és ars critica-szerűen kifejtette műbírálói elveit és célkitűzéseit: a kritika tájékoztassa, segítse, támogassa az irodalmi é- let két fő tényezőjét, az írót és az olvasót. (Kritika és mű, 1956). Műbírálói tevékenységét mindvégig ehhez az alapelvhez igazította. Nem recenzensnek készült. A legtöbb esetben nem egyetlen műre irányult kritikai figyelme, hanem a bírált mű kapcsán az alkotó munkásságának egészéről nyújt összefoglaló képet, s meghatá