Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)

Tőzsér Árpád költészete

egyértelmű, inkább bizonytalan... Talán a „hiány” pótlása, a számszerűség lehet az egyedüli indok.

Az Adalékok „mezsgyekő” szerepét nemcsak a lírai személytelenség esztétikájával, hanem a „magánszenvedés” átváltozatásával „univerzálissá és személytelenné” tételével is erősítette, azokkal az „elvárásokkal”, melyeket korábban — Eliottal azonosulva! - a költői vallomás hogyanjában fogalmazott meg. A jelek szerint nem a látszatvilágot akarja felderíteni, hanem a „mögöttes alapot”, melyet „Kant nyomán Tőzsér Mittel ura is »magánvalónak« nevez”.34 A kötet tizenöt verse nem rengette meg a világot, de Tőzsér Árpád költészetében új fejezetet, új minőséget teremtett, (és a kisebbségi magyar költészet szempontjából is új csapást jelentett), mely hajszálgyökereivel szervesen kötődik korábbi munkásságához. Létfilozófiájában persze egészen más ez a világ, verseiben az Alea iacta (est, a.m. ’a kocka el van vetve’) meg az „egyszemélyes Rubicon” élményeit követhetjük nyomon (Adriai miniatűrök, A polai amfiteátrumban, Nagy Károly lovas szobrára, Tanulmány egy Bosch-képhez). Egy-egy élmény, történelmi pillanat kimerevítése, a kor szellemének megidézése, „óriás szem”, „mely éppen/ leúszik az Isten homlokáról / s belecsobban egy ismeretlen arc / óceánjába”, vagy „gyönyörű / ambivalens mozdulat”, mely túllép korokon, „álcázott örömtanyákon”, a „hatalom szorító tégelyein”. Ezek a versek nemesveretű költői tettként jelennek meg előttünk. Költője számára nem a tárgyak fontosak, hanem azok jelentései. A Valete kivételével személyes dolgai, élményei is úgy jelennek meg, mint aki kívülről, ironikus vagy tárgyilagos hangvétellel „számol le” az élményekkel. A második ciklusban (Bejárat Mittel úr emlékeibe) esetenként már az élmény is meghatározhatatlan, a Mittel úr feltalálja a vers nélküli verset esetében (az antiversek rémével) pedig csak a kanti felismerésre appelálhatunk: „nem az a kérdés, hogy van-e magánvaló, hanem az, hogy megismerhető-e”.35 Amit ezekben az években biztonsággal megtalál, az a filozófia irányába mutat. Tőzsér egyébként is kereső, feldező típus, ehhez azonban nélkülözhetetlenek számára a „minták”, a példaképek is.

A „Mittel-jelenség” (társadalmi közegként) A homok óra nyakában (1970) című esszéjében foglakoztatta először. A „homokóra nyaka”, metaforája Közép-Európát jelentette számára, a „történelem átjáróházát”, ahol a kis népek sorsát a „kapaszkodás” kényszere szabta meg, ez az emberi magatartás - a mostoha sors miatt - azonban a kis népek irodalmában nem válhatott mítosszá. Lévi Strauss strukturalizmusa volt (Voigt Vilmos tolmácsolásában, Új Symposion, 1969) a gondolat szülőatyja. Strauss szerint „A mítosz nem tartalom, hanem gondolat; nem a lét formáira, tényeire, hanem a tudat ténye- ire, formáira épül fel. A mítosz az ábrává vált logika...”36 A közép-európaiság gondolatának képviselői között olyan neveket találunk, mint Vladimír Holan, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső, Milán Rúfus, Zbigniew Herbert, Vaskó Popa az „eszmei” ősök között pedig Ezra Pound, Eliot és Paul Éluard nevét említi, meg Illyés Gyulát, Éluard (és a polgárosodás) ürügyén. Lényegében a „nemzetféltés” kohójából pattant ki a „között” fikciója és a „lét nélküli tudatú” hős ábrázata. Cikluscímadó verse, a Bejárat Mittel úr emlékeibe motívumaiba is kötődik az említett esszéhez, s ezzel (Közép-) Európa szenvedéstörténetéhez. Megidéződnek az esszé főszereplői (Herbert, Holan, Popa) és a szlovákiai magyar költő is (aki furcsa „alakításban”, levetkezte fejét, karját, húsát, csontját, létezését) „belépett Mittel úr emlékeibe”. A mittelszolipszizmus fogalma itt jelenik meg először. A szereplők mindegyike „furcsa sorsokról beszélt, / albérletekről a nemzet