Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - ARCOK ÉS MŰVEK - Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád költészete (1) (tanulmány)
ARCOK ES MÜVEK FONOD ZOLTÁN Tőzsér Árpád költészete (1) A költő és esztéta Tőzsér Árpád négy évtizedes munkásságával maradandóan beírta a nevét a huszadik századi magyar irodalomba. Első jelentkezése 1953 májusára tehető, az Új Szóban és az Új Ifjúságban megjelent versei a kor politikai „kísértéseit” követték, melytől a kortárs irodalom, így az egyetemes magyar irodalom legjobb alkotói sem voltak mentesek ezekben az években. Az alkalmi verselő késztetései után antológi- ás jelentkezése volt számára a „mezsgyekő”, egy új korszak nyitánya, melyben lírai tehetségét, nagyfokú költői tudatosságát és egyre tisztább értékeket kereső költői képességeit felmutatta. A Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiában megjelent versei (1958) lényegében a szlovákiai magyar költészet élvonalába emelték őt és nemzedéktársait. Költői erényeit a hetvenes években megjelent kötetei még inkább öregbítették. Megerősítették persze azt a megalapozott „gyanút” is, hogy Tőzsér a „kevés szavú” lírikusok közé tartozik. Húsz esztendő költői termését ezekben az években három kötet a- lig több mint száz verse bizonyította. Mértéktartó „visszafogottságát” a pálya későbbi szakaszain is megőrizte, bizonyítva persze a költészet megújításáért folytatott állhatatos küzdelmeit is. A poéta doctus jellegzetes típusa, aki első költői megnyilvánulása óta kitartó küzdelmet vív önmagával, a korszerűség, a megújulás és a minőségi költészet érdekében. Csak megerősíthetjük, amit egy beszélgetésben vallott, hogy ő az „örök újrakezdő”, mert nem akar lemaradni, nem akar „sereghajtó” lenni a költészet megújítását jelentő mindennapi küzdelemben. Nagyfokú tudatossággal és elhivatottsággal indult a pályája. Egyike volt azoknak, akiknek nevéhez a kisebbségi magyar líra megújulása fűződött Cseh/Szlovákiában 1945 után. És az sem véletlen, hogy (leszámítva első próbálkozásait) költői munkásságát szinte kivétel nélkül a megkülönböztetett műgond jellemzi. Korábbi köteteiben az irodalom és a társadalom létkérdései iránti fogékonyságára is felfigyelhettünk, ez a törekvése csak a későbbi korszakaiban került a mellőzésre érett „tehertételek” közé. Kevés költő van a kortárs magyar irodalomban, aki olyan megkülönböztetett figyelemmel követné a huszadik századi költészet változásait és megújulását Magyarországon, Kö- zép-Európában, valamint szerte a világban, mint ő. A megkülönböztetett figyelem a filozófiai és a létproblémákra is kiterjed, elsősorban azokra, melyek meghatározói lehetnek a líra korszakváltásának és megújításának. Indulása elején számára a költészet önnön létét meghatározó és „ösztöneit fegyelmező” forma is volt, „a fizikális tragédia néküli katarzis és túlélés lehetősége. Az ösztön - tett - forma képletben az ösztön helyére csak később került a gondolat” - mondta pályájára emlékezve.1 Sajátos helyét a cseh/szlovákiai magyar irodalomban meghatá
