Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY „véletlen” helyén a „hazard” szó áll. Franciául, ugye, a „véletlent” úgy mondják, hogy „hazard”. Csakhogy a „hazard” eredetileg arab szó, és az arab nyelvben szintén „kockát” jelent. Tehát a „hazard” és az „alea” jelentése tulajdonképpen ugyanaz. H. Nagy Péter: így van. Sőt nagyon érdekes, hogy a Mallarmé-szöveg pont a „hazard” szónál kettőzi meg a horizontját, mert ugye az nem néma „h”, s így, ilyen értelemben megszegi azt a törvényszerűséget, amely a francia nyelv egyik vezérlő elve, kiiktatja a néma „h”-t, mert azt ki kell ejteni, és ilyen szempontból ott hágja át pont ezt a bizonyos nyelvi törvényt, ahol a véletlenről beszél. Tehát nagyon érdekes játékteret indít el. Én ide rendelnék még egy érdekes kontextust, hogy lássuk, az ilyen jellegű szövegépítkezés szintén nem egyszeri dolog az irodalomtörténetben. Zalán Tibornak több olyan szövege van, ahol a kockadobás mint a véletlen játéka folyamatos utalásrendjét alkotja a szövegnek. Más szövegében a lólépés, tehát sok olyan dolog, amely egyben azt is befolyásolná, hogy az olvasó hogyan tudja, vagy hogyan nem ezeket a szövegeket olvasni. Nagyon fontos volna, hogy ha törvényt keresünk, vagy valamilyen törvényszerűséget egy szövegben, akkor azt szerintem nagyon jó lenne tisztázni, abban a szövegben egy ilyen van vagy. Többek között a neoavantgárd és később természetesen bizonyos posztmodern tendenciák hozzák azt a tapasztalatot, hogy nem baj az, hogyha a szövegekben a törvényszerűség veszendőbe megy. Ezt úgy értve, hogy nagy valószínűséggel mód nyílik a szöveg identitásának, tehát az azonosságának többféle módon történő felépítésére akkor, hogyha ezt a törvényszerűséget nem helyezzük bele a szövegbe, s nem keressük, és nem oda próbálunk rávetíteni mindenfajta jelentést. Erre rendkívül sok példát említhetnénk, ezért mondják azt, és nem véletlenül, most már az elemzők, hiába a mosoly, hogy a szövegek, ezek a szövegek, amelyeket a neoavantgárd korpuszba illeszthetünk, ezek partitúraszerűek. Ezek nem olyan értelemben művek, mint ahogyan azt addig, az ötvenes évekig elgondoltuk, de már József Attilánál is tudunk természetesen olyan műveket említeni garmadával, ahol például minimum cserélhetők a sorok. Az Emberek című szonettben például tökéletesen mindegy, hogy azok a sorok, amelyek nem rendelhetők hozzá a beszélőhöz, hol hangzanak el a szonettben, vagy a szonett melyik pontján. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy nagyjából a harmincas években, s én oda vezetném vissza ennek a törvényszerűségnek a kiiktatását, nem tudunk olyan szövegcentrumot találni, amely lehetővé tenné, hogy valamilyen jelentés egy irányban bontakozzon ki a szövegben. A József Attila-szövegek ilyen szempontból térszerűbbek, mint például Ady szövegei, hogy legyen összehasonlítási példánk. Pontosan azért, mert a sorok cserélhetősége is valami olyasmi felé mutat, hogy a mű az nem adott, amikor nekifogunk az olvasásnak. A müvet az olvasó hozza létre. Hogyha több ilyen művet tudunk létrehozni egy valamilyenfajta nyelvi tartományból, akkor beszélünk arról, hogy az a bizonyos nyelv partitúraszerű. Ilyen értelemben a partitúraszerüség volna egy olyan elv, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó többféle művet hozzon létre valamilyen szöveg vagy nyelvi képződmény alapján. A másik ilyen, hogy amikor hozzányúlunk ezekhez a szövegekhez, akkor a szöveg identitása is kezd máshogy megmutatkozni, és nagyon fontos tapasztalata a századközépnek, hogy amikor identitást tételezünk fel, vagy amikor identifikálunk valamit, akkor abban a pillanatban idegenséget, idegen szóval alteritást
