Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY kólájának Magyarországon Kulcsár Szabó Ernő a nagymestere, a fiatalabbak közül pedig mindenképpen H. Nagy Péter az iskola legfigyelemreméltóbb, legizgalmasabb tagja, aki úgy képviseli-műveli a recepciós esztétika módszerét, hogy ugyanakkor nyitott minden más módszer, más iskola irányában is. Ennyit tehát röviden H. Nagy Péterről és Bohár Andrásról. Most pedig szólaljon meg maga a „téma”: Cselényi László. Az előbb emlegetett irodalomtudományos iskolák művelőinek egyként sajátja (s ezt nem bírálatként mondom, csak megállapítom), hogy órákig, hetekig, évekig képesek egy-egy írói életműről úgy beszélni, hogy magáról a szerzőről alig vagy egyáltalán nem ejtenek szót. H. Nagy Péter előadásában sem igen esett szó Cselényiről, az emberről. Azzal fordulok hát Cselényi Lászlóhoz, az emberhez, a szerzőhöz, hogy próbálja ezt a hiátust kitölteni azzal, hogy mondja el nekünk röviden, bemutatkozásképpen, hogy az ő hangját is halljuk, hogyan látta ő az előbb felvázolt korszakot, azaz mi történt a Keselylábú csikókorom c. verskötete és az Aleatória megjelenése között. Hogy élte meg azt az időt, amelyről a teoretikus az előbb az elmélet nyelvén beszélt, maga a konkrét személy. Cselényi László: Hogy kissé tekervényesen kezdjem: amit hozzá akarok tenni az előadáshoz az az, milyen meglepő volt számomra, hogy H. Nagy Péter úgy számolt be az egészről majd egy órán keresztül, hogy semmi másról nem beszélt csak a Szövegről. Ez, gondolom, minden eddigi irodalomtörténeti gyakorlatunkkal ellenkező valami. Mi valami máshoz voltunk szokva. És nyilvánvaló, hogy az egész eddigi tevékenységemmel kapcsolatos kérdőjelek, a csend és a visszhangtalanság ezzel van összefüggésben. ítészeink egyszerűen nem tudtak (nem tudnak) mit kezdeni a Szöveggel. Szegény Bohár Bandi jut eszembe, nyugodjék békében, az, hogy a kb. tíz év alatt, a- míg tartott a kapcsolatunk, hányszor ajánlottam neki, hogy jöjjön már el Pozsonyba, ismerkedjen meg egy kicsit velem is, a szerzővel, a körülményeimmel meg a közeggel, amelyben élek, ahol íródnak ezek a szövegek. „Engem nem érdekelnek a körülményeid - mondta. - Nem érdekel, hogy te kivel veszekszel, kivel vagy haragban, engem egyedül a szövegeid érdekelnek.” S itt az eredménye mindennek, a monográfiája, a- mely pedig talán éppen azért nem lett valódi monográfia, hanem hermeneutikai kísérletek gyűjteménye. Lehet, hogy egészen más könyv lett volna belőle, ha egy kicsit a hátteret is tekintetbe veszi. H. Nagy Péter előadása is azért volt számomra olyan érdekes, mert ő sem a sorskérdéseinket elemezte, hanem a könyveimet. S hogy mi minden történt a Keselylábú csikókorom és az Aleatória között? Hát épp ez az 50 esztendő Gömörpanyit meg Párizs között. Ebben az Escorial-gyüjteményben a számomra legérdekesebb megjegyzés a Kovács Magda észrevétele volt, az ti., hogy „a Cselényi új írásai azért mások, mert Párizsban teljesen más közegben, más viszonyok között élt és más tapasztalatokat gyűjtött, mint mi idehaza, s nem az itthoni, 68 utáni problémák foglalkoztatták, hanem a modern poétika”. Igaza van. Ezért történt, teszem hozzá, hogy ettől kezdve a Szöveg az érdekes, Bohár számára is, H. Nagy Péter számára is. Az eddigi kritikusaim persze, talán még ma is azt gondolják, amit annak idején szóban is a fejemhez vágtak, hogy „kár volt neked Párizsba menni, lám addig milyen szép, érthető verseket írtál”. Nekem persze mindezzel, számolnom kellett, de ezzel a közönnyel azért nem
