Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - POZSONYI PÁHOLY - „...az író mindig olyan, amilyennek a fiatalok látják” (?!) (H. Nagy Péter előadása, beszélgetés) Vendég: Cselényi László, vitavezető: Tőzsér Árpád
POZSONYI PÁHOLY mondja, hogy a Cselényi-szövegekben a vallomásos karakter ellensúlyozása nem úgy történik, mint Mallarmé esetében, hanem úgy, ahogy azt a harmincas-negyvenes évekre Ezra Pound a Cantóiban kidolgozza. A canto egy nagyon érdekes műfaj, ugyanis dantei hagyományra megy vissza, és nagyon fontos, hogy olyan szövegről van szó, ami magába építi az idegenség tapasztalatát. Ezt Ezra Pound kínai jelekkel hajtja végre. Tehát beiktat olyan idegen szövegelemeket, amelyek az olvasás automatizmusának a megakasztását idézik elő. Ezek az ideogrammák nem feleltethetők meg passzívan a mellettük lévő szövegkörnyezetnek. Ilyen értelemben hihetetlenül képesek arra, hogy az olvasást befolyásolják, megakasszák, pontosan az idegenségüknél fogva. Említettem, hogy dantei kompozícióra mehet vissza, és itt arra kell utalnom, hogy nem is feltétlenül pusztán az Isteni színjátékra, bár ez a párhuzam is Cselényi esetében megkerülhetetlen, hanem arra, ahogyan a Dante-költészet viszonyul a trubadúr lírához. Amaut Dániel szövegeit lehetne kiemelni, és azt, hogy ugye ő volt az, aki a trubadúr líra egyik legfontosabb versformáját kidolgozta (a szesztinát), és Dante volt az - ezért nem tarthatjuk pusztán középkori költőnek-, aki ehhez a hagyományhoz viszonyul úgy, hogy folyamatosan bontja le ezeket a bizonyos versformákat. Tehát nagyon fontos a dantei hagyománykezelés, amely a középkor vége felé megmutatkozik, a szesztina szétírása, tehát o- lyan műfajoké, amelyek bizonyos matematikai szabályok szerint generálhatók. Ezeket mind-mind valamilyen törésbe állítja a dantei költészet. Nem az Isteni színjáték, hanem konkrétan a versekről van szó, s ugyanígy ide lehetne vonni például a szonett szétírását is, amely persze egészen más szicíliai hagyományokra megy vissza. Azt mondanám tehát, hogy Pound jó érzékkel veszi észre, hogy a hagyományban milyen törésvonalak keletkeznek Dante környékén. A cantói pontosan ezt használva ki kezdenek egy olyan játékba a hagyománnyal, amely ezt a folytonosságot biztosítja, de oly módon, és ez volna nagyon fontos, hogy befejezetlen, befejezhetetlen struktúrákat épít ki. A cantók ilyen szempontból nagyon is hasonlítanak például az Aleatória által elkezdett szövegépítkezésre. Ez pedig Daniénak már egy másik művét is természetesen bekapcsolja a képbe, ez az Isteni színjáték volna, hiszen gondoljanak arra, hogy a ter- cina mint versforma nem más, mint a lezárhatatlanság képlete. Ez a végtelenségig folytatható volna, ilyen értelemben az Aleatória is kihasználja majd ezt a játékteret. Nem véletlen talán ilyen szempontból, hogy az első lap a „ki itt belépsz, hagyj fel minden iránnyal” utasítást tartalmazza, amely ugye, dantei utalásként is felfogható. Másrészt, Poundon keresztül nyílik egy összehasonlítási alapunk is a Cselényi-líra kapcsán, az pedig az, hogy a kortárs magyar líra, illetve annak bizonyos alkotói Poundot rendkívüli módon beépítik az életművükbe. Itt Kovács András Ferencre lehetne utalni, a Novocento ciklusra, amely rendkívül jól mutatja azt, hogy például ahogy a Kovács András Ferenc-költészet építkezik ebből a bizonyos canto hagyományból, teljesen másképp építkezik a neoavantgárd költészet. Az egyik a szétszerelésében érdekelt, a másik pedig sokkal inkább a hagyománytörténeti pozicionálásában. Vagyis a Kovács András Ferenc-líra megmutatja, hogy a hagyományból kikerült beszédmódok - amiket pl. Cselényi leépít - hogyan és miképpen láthatók el történeti indexekkel. Ez tényleg kétféle poétikai látásmódot jelentene, amik az ezredfordulóra öröklődnek. Ilyen értelemben lehetne azt mondani, hogy nagyon jól kirajzolódik ennek a bizonyos látásmód
