Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - KOPÓCS TIBOR 70 ÉVES - Grendel Lajos: Magyar líra és epika a 20. században (18) Déry Tibor munkásságáról (tanulmány)

Magyar líra és epika a 20. században (18)

kocsmában futnak össze (rondóforma!). Még fontosabb azonban Parcen-Nagy Lőrinc „összekötő” szerepe, mert az nem pusztán formálisan külsődleges. Az ő (végül is többé-kevésbé sikertelen) „átállása” a másik oldalra a regény eszmei és ideológiai mélyrétegeit is föltárja.

A befejezetlen mondatról szólva beszélhetnénk párhuzamos családregényekről is, a nagypolgári Parcen-Nagyokéról és a proletár Rózsáékéról, mivel a főszereplő, Parcen-Nagy Lőrinc életének a regényben ábrázolt szakaszát az általuk vájt széles mederben metszi ki az író. De olvashatjuk a regényt az elidegenedés és a személyiség válsága problémája felől is, amely az Országútonhoz képest merőben új kontextusban vetődik fel, nevezetesen a két világháború közötti Magyarország panoramatikusan ábrázolt nagyvárosi szociológiai hátterébe ágyazva. Lőrincnek, az öngyilkos trösztvezér, Parcen-Nagy Károly fiának elidegenedése társadalmi gyökerű. Lőrinc nem különösebben tehetséges, ám érzékeny fiatalember, aki az őt körülvevő nagypolgári környezet tartalmatlanná üresedett életformájából menekülne egy olyan közösségbe, amelyben értelmet és célt találhatna életének. Rózsáék világa lehetne ez a közösség, ám ők, érthető okokból, soha nem fogják befogadni az osztályától elbitangolt, furcsa úrifiút. De miért is fogadnák be? A szektás mozgalmak (s a magyar kommunisták törpe világa is ilyen volt) legföljebb ide- ig-óráig tűrik meg maguk között az örökké kételkedő, vívódó, habozó — vagyis gondolkodó - értelmiségit. Lőrinc alakjába Déry bizonyára a maga akkori személyes helyzetét is belevetítette. Ám ennél többet is: a 20. századi értelmiségi ember magányát, szkepszisét, dilemmáit s kitörési kísérleteit kínzó magányából, a közösséggel, valamilyen közösséggel való azonosulás vágyát és e vágy megvalósíthatat- lanságát. A 20. századi baloldali értelmiség egyik végzetes illúzióját. Vagy amiként azt Ungvári Tamás fogalmazta meg a Szemtől szembe kapcsán: „...a polgárságból vagy értelmiségből jött lázadóknak belső meghasonlásáf’.(5l) Lőrinc „Két világ közé kerül, az elsőt megveti, a másikban otthontalan”.'52’ Hozzátenném, azért is otthontalan, mert ezt a másik világot nem igazán ismeri belülről. S ebből származnak a regény esetlegességei és gyarlóságai is. Parcen-Nagy Lőrincet a mellékszereplők tucatjai veszik körül, s az író nagy gondot fordít arra, hogy, a realista epika kívánalmaival összhangban, valamennyit egyénítse és tipizálja. A regény nagypolgári figuráit illetően ez sikerül is neki, ironikus hozzáállásának köszönhetően. Az írói szándék, a regény „eszmei koncepciója” azonban eleve lehetetlenné teszi, hogy iróniáját Rózsáék világának bemutatásánál is működtethesse. Itt Déry a tételesség kísértésével nehezen tud megbirkózni, vagy végképp nem. Proletárfigurái némiképp leegyszerűsítettek vagy pedig túlidealizáltak, mint Rózsánéé. „Parcen-Nagy Lőrinc teljesebb személyiség, mint Rózsáné” - fogalmazza meg szőrmentén Déry személyiségábrázolásának fogyatékosságait Sükösd Mihály.(53)

A befejezetlen mondat irodalomtörténeti jelentőségét azonban ezek a fogyatékosságok, bár az idő múltával egyre szembetűnőbbek, nem halványítják. A regény művészi ereje elbírja az író harmincas évekbeli társadalomképének és ide