Irodalmi Szemle, 2007

2007/10 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZABÓ MAGDÁT - Szabó Magda: A trianoni árva (regényrészlet)

A trianoni árva

leges, mert mi mind örökké fogunk élni, a kis hableánynak templomi esküvőjén kinő a lába.

Nem kellett ezt bennem később idegeneknek tudatosítaniuk, azonnal éreztem, én vagyok ennek a két embernek a mindene, a luxus, akit pénz nélkül is dúsgazdaggá nevelnek azzal, hogy szabad és képtelen spirituális vágyaim rendre teljesülnek: világképemben a haramia jó útra tér, dehogy öl, elmegy kasznárnak, és Lalage, ha őt is elvenné Kaczor király, mint az elődjét, aki hogy halt volna meg, mint a szomszéd állítja, mert megmérgezték, azért nem látható, mert jobb sora lett Kaczorné állapotában, és elnézést kér, hogy búcsú nélkül ment el, de ne búsuljak miatta; azt üzeni, a legboldogabb macska a földön.

Mentünk a ház elé, a sűrű, illatos bokrok között.- Szeretnél testvért? - kérdi apám - Menjen már! — feleltem. Taceász, sztul- tusz. Apám grammatikai fegyelme megcáfolta a voltaképpen vérfagyasztónak ígérkező közeljövőt. Azonnal javította, sztulte, ha már lehiilyézel. Vocatívusz. - Vocatívusz - mondtam engedelmesen. Ez ment, a latin. Egyéb nem, mert ami belépésemkor következett, annak ecsetelésére nincs az anyanyelvben szókincs. Belépünk, az előszobában Ilka néni csatlakozik hozzánk, megáll, várva, mi mire fordul, apám elengedi a kezemet, én meg látom magántulajdonomat, anyámat, egy idegen gyerekkel a karjában, s miután senki se szól, csak néznek rám, mindenki mástól várja a feloldó első szót, Ilka néni mézbe mártott ajka nyílik meg: „Itt a kistestvér, Magduska, szeretni kell ám, mert ezentúl ketten vagyunk Szabó kisasszonyok.”

Akkora csend csak színházban van, mikor olyan feszült az előadás, mint a húr, át lehet vágni a hallgatást. Krisztus tudja, hogy elárulják, de azért mégis összerezzenhetett, mikor jöttek a poroszlók. Én nem rezzentem, én Ilka néni állítása szerint elkezdtem toporzékolni dühömben, és ordítoztam is. Nem sírtam, ordítoztam.

Ez a kislány trianoni árva, mondta csendesen anyám. Én holtra rémültén néztem rá, csak nem lesz árulóm? Jablonczay Lenke zöld szeme nem engedte el a pillantásomat, mintha szuggerálni akarna. - Trianoni árva, családtalan, testvértelen, otthona sincs. Kezdődik az élet, kislányom, megtanulunk osztozkodni. Ez a kislány a testvéred.

Osztozni? Érzelmen, rajtuk, holmin, lakáson, Lalagén, a ház feletti abszolút uralmamon, hát azt várhatják. Tudtam, mi a trianoni árva, de ez nem enyhítette a botrányt, Ilka néni élete magas céjén csitított: ne üvöltsön, ejnye már, no de igazán, kis testvér, trianoni kis testvér, szeretni kell, szeretni!- Menjen a fenébe — ordítottam —, nem kell. - Ki innen. Abeat. Dik — fordultam a felháborodástól vérvörös apámhoz - dik ei tu... - Nem tudtam befejezni az ordított mondatot, mert anyám, aki mindig a szemével irányított, úgy nézett rám, ahogy eddig még soha életemben.- Nincs latin - mondta Jablonczay Lenke. - Magyarul köszönsz neki és magyarul csókolod meg.