Irodalmi Szemle, 2007
2007/10 - KÖSZÖNTJÜK A 90 ÉVES SZABÓ MAGDÁT - Szabó Magda: A trianoni árva (regényrészlet)
Szabó Magda Szabó Magda A trianoni árva Mondtam már, pap nagybátyám emlékezetes látogatása idején Cili nem volt a szobában, hivatalosan nem lehetett tanúja semminek, csak amit hallgatózó füle később közvetített. Már kikászálódóban volt a mandulagyulladásból, de még közös szobánkban feküdt, hiszen ha Béla bátyám érkezésekor ő is ott van, karján az elmaradhatatlan baba vagy kosárka, vagy életének bármelyik kelléke, a szigorú pap nemcsak velem, unokahúgával, de öccse fogadott gyermekével, egy szabályos kislánnyal találkozik, sosem válik majd fél napon át olyan feszült-hideggé a hangulat. A színpadon kezdetben csak ketten játszottunk apámmal, és pap nagybátyám szemében mindketten megbuktunk, ha irgalmasan úgy tett is, hogy elfelejtette csalódását távozásakor. Életem minden fontos szereplőjének van a tudatom mélyén valami hívószava, amelynek hallásakor vagy olvasásakor személy áll a fogalom mögé, a férjemet visszahozza minden könyvesbolt, apámat egy mitológiai hős neve, anyámat egy töredék dallam Chopin, Cili hívószava ez: Trianon. Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holtteste takart, trianoni árva volt, egy a háború mindenkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám az árvaház nagy épületének azonnal hangsúlyt adott különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával, a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született és ő is élete negyedik évében járt, mint én. Köröttünk ott botorkáltak a háborúból szürke, öreg arccal, sérült idegrendszerrel visszatért, alig serdült fiúk, soha mosolyra nem húzódó ajkú özvegyek, semmi fizikai tevékenységre többé nem alkalmas, lábuk-, karjukvesztett, tört gerincű, székbe ágyazott megnyomorodottak, meg azok az élőhalottak, akik épp csak meghalni tértek visz- sza szülőhelyükre, mert a fogság úgy elgyötörte őket, hogy pár hónap múltán már vihették mindet a sírba. Jártak körülöttünk ismerősök, barátok, akiknek fiait idegen földbe temették, s keserű irigységgel nézték azokat a boldog boldogtalanokat, akik legalább helybeli temető sírkövére borulva gyászolhattak, mert gyermekük nem egy o- lasz vagy galíciai tömegsírban pihent. Az elesettek fényképe többnyire a hosszú ideig fel nem nyitott zongora tetején állt, a mindig friss virágcsokron a kép mellett fekete szalag jelezte az örök veszteséget. A megrablott családtagok sóváran irigyelték azo-
