Irodalmi Szemle, 2007
2007/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Duba Gyula: Veres János metamorfózisai (Alkotóműhelyek, őrhelyek)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE gondolati szálak szövik át, és az objektív látás személyes érzésekkel elegyedik. József Attila művei-témái táján tapogatózva, más életkömyezetben bár, alighanem rokon vonásokra lelhetnénk! A „vidék” fogalmának, melyet jellemző vonásának érezünk, más jelentősége is van. Veres János „vidékiségében” semmi leértékelő, alábecsülő szándék nincs. Léthelyzetére utal! Meg a történelmi magyar írásbeliség legendás hagyományaira, Kazinczy Széphalomjára, Berzsenyi Niklájára vagy akár Illyés Gyula Tihanyjára, Németh László sajkódi házára. A szellem embere, aki „vidéki magányban” él, aurája azonban szétsugározza erőit, közvetíti lelkiségét. Ahogy Fábry Zoltán „stószi magánya”, vagy egy időben Tolvaj Bertalané a keleti végeken! A Veres Jánosé Gömör volt, ezen belül Rimaszombat, innen sugározza a „felvidéki erőt”, melyet megtestesít. S ez nemcsak költészetét jelenti, hanem kultúraszervező és anyanyelv- védő munkáját is, mely szintén nagyon jelentős, bár most kevésbé tárgya értékelésemnek. Ezek tájainkon összetartoznak, küldetésszerűen együtt járnak. Költőink évtizedekig úgy alkottak, hogy egyben közeget, kultúrát teremtettek verseiknek. Jó volt arra gondolni a fővárosban, hogy Dél-Szlovákia-szerte vannak az övéhez hasonló egyéniségek-alkotóműhelyek, némileg patetikusan: őrhelyek! Szellemisége gazdagságának érzékeltetésére idézem őt egy vallomásos írásából: „Barátjává fogadott Ján Smrek és Győry Dezső. Megismerkedhettem és kellemes órákat tölthettem Dienes Andrással és Czine Mihállyal, vendégül láthattam szegény jó Váci Mihályt, és testilelki jó barátomnak tudhatom Bredár Gyula prágai nyelvészt. Beszélgethettem Bartók özvegyével, és ma is a vállamon érzem Szabó Gyula festőművész kezének szorítását. A pozsonyi kollégákat nem nevezem meg, nehogy rangsorolásnak tűnjön a névsor. S mögöttük ott látom a névtelen barátok és kenyeres pajtások táborát. Nekem ez busás jutalom azért, amit az irodalom berkeiben tenni tudtam. Poharaztam neves színészekkel és képzőművészekkel, írtak rólam az Alföldben és az ukrán író- szövetség lapjában. Voltam kétnyelvű szónok Balatonfüreden a Hasek-emléktábla avatási ünnepségén, s kaptam virágot gyönyörű gömöri és nógrádi lányoktól író-ol- vasó találkozókon. Jártam Trencsén várában és a mohácsi csatatéren, álltam Petőfi szülőházának küszöbén és Lőcse főterén, felnézhettem Prostéjovban Wolker szobrára és beülhettem az Előhegyen Babits karosszékébe, voltam délibábot keresni a Hortobágyon és betértem Alsókubinban a Hviezdoslav-házba. A kórágyon töltött nehéz hónapokban álmodni sem mertem volna ilyesmiről. Riporterként sokszor gázoltam falvak bokáig érő sarában, s ültem egy asztalnál kérges kezű emberekkel, akik olyan tudományt, képesítést adtak, amilyet nem adhat egyetem.” Talán sikerült elmondanom, hogy immár klasszikus szlovákiai magyar költőre emlékezünk! (Elhangzott a Pozsonyi Casino rendezvényén) Duba Gyula