Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - Bodnár Éva versei (A lélek sötét zsákutcáiban, Keserű falat)
Bodnár Éva versei Mentem... Kezem ökölben. Térdelő testem görcsben. Nem néztem, nem láttam, nem is hallottam semmit. Nem hívtam magammal senkit. Ne taposs, ne kínozz, ne gyötörj: Menj el! Ezt, csak ezt zúgtam, hallottam füleimmel. Vártam... A remény fátyolként vált köddé: lenn a sárban sírok mindörökké. Felállnék, de megroggyan a lábam. Szétfeszített karral zuhanok a mában. Gyötör a gonosz, nap mint nap engem. Húsomat tépi - nem csak az ingem. Méregízű epe a számban. Nyelem keserű nyálam... IV Felébrednék... Ha ez rossz álom lenne, eltűnnék, és többé senki nem keresne. Vádolok, vádolnak... nem érdekel semmi. Nem tudom, nem értem, mit kéne tenni?! Félelem ölel át remegő karral, félelmem szembenéz zord önmagammal. Mindig csak adtam - semmit sem kaptam Lelkemet teljesen lecsupaszítottam. Vigaszt ha kerestem, bőven megfizettem! Árva sorsomnak áldozata lettem. V Honnan merítsek erőt, ha nincsen se vigasz, se remény, se földi kincsem? Minden, mi rám talált, lehúz a mélybe, sárga szemű szörnyek pokoltüzébe... Fel kellene állni, immár sokadjára, sírva is nevetni az egész világra. Felébredni újra, elhagyni az álmot, és szemétbe dobni mindent, ami bántott.
