Irodalmi Szemle, 2007
2007/9 - Tóth Elemér versei (Ének nagyapámról, Vers az anyanyelvről, Fecskék, Szép emberséggel…, Beszéd a jövőért)
Tóth Elemér versei A becsület volt a legfőbb törvény, mindenek csúcsa. Magyarul szólt igazán: Megmaradni, gyermekeim! Ma is hallom. Kalapjukat lengetve jönnek hozzám emlékek légiói, s a kutyák ugatása zeng az elárvult éjszakában, a beteg hold lámpása előtt heverő titkok megfejthetetlen körében. Az élet fogaskereke csattog. Az ólak felől malacvisítás hallik, tyúkok kárálnak, tehén bőg. Gyermekkorom szép neszei ezek. Éltetőim a végtelen rohanásban, kerítések sorfala közt. Az idő fejre állt. Szárnya söpri a nyári havat, s legyez a meleg télben, fáradt huriként, ügyesen. Pedig mekkora időket értünk meg régen. Havat, derékig érőt, melyet csak a lapát győzhetett le. „Söpörni, legény, söpörni!” Ugrasztott ki nagyapám a meleg dunyha alól, nagy varjúszárny-bajsza alatt mosollyal. Örült a télnek. Sorra vette - a tehén mikor borjazik, s mikor vet csuda csikót a Csillag. Napokkal előtte ő már az istállóban aludt minden neszre riadva. Vigyázta a szaporodást! O még vérbeli gazda volt. A fia nemkülönben. Szerette a földet és szép, táncos léptű lovait. Csak én fajzottam el. Habár, hajön a tavasz, a nyár, bennem is felzúdulnak az ősi, öröklött nedvek. Bódít a földek illata, a méhek zümmögése, a pacsirták éneke s a kakukk feleselése. És hallom, mindegyre hallom a konda sivalgását, a csorda kolompszavát, s látom a kapuban álló nagyapát, aki pálinkát tölt a kondásnak éppen. Maga is iszik egyet, s torkot köszörül utána: „Szolgáljon, testvér, szolgáljon!” Öregapám mindig a tisztesség útját járta, és igazat szólt a szája.
